Alig elképzelhető, hogy amit itt és most átadásra szánok – minden szépsége, jósága, valódisága ellenére – ne váltanának ki ellenérzést. Hitetlenkedést, akár. Nem valószínű, hogy a tapasztalások, tanítások, begyakorolt szokások, a kudarcot vallott elvárások elsőre megengedik a zavartalan rácsodálkozást a sorokba rendezett, hírül hozott mondandómra.
S, hogy mielőtt a lényegre térnék, ez megfordulhat a fejemben, az számomra is figyelemre méltó, komoly figyelmeztetés. Hogy lássam, tudjam: nem egyszerű meghallgatni egymást. Márpedig az az elfogadás előszobája. A egymáshoz közelítés záloga.
Ezért rossz látni, élni, tapasztalni, mindazt, ami közeledés közben megtörténik. Azt, ahogy a másik, szavakba foglalt gondolatainak megosztása közben, saját érveink keresése nem engedi a meghallgatást. Ahogy a saját elgondolásaink sürgetésétől megzavart áramlásban, nem halljuk teljesen a másikat. Sem teljesen, sem tisztán. Így egymást jól érteni mitől reméljük?
Nem véletlenül hoztam szóba mindezt.
Egy gyönyörű, megérintő, valóságos történetbe rendezett életkép-mozaik vetette fel bennem, Bryce Dallas Howard dokumentumfilmjét látva. Aki az apaság mai megélésének mély vallomásfolyamát, Apák címmel készítette. Elsőfilmesként. Szereplői a világban ismertté, híressé lett, valamint ismeretlen, átlagembernek mondott apák. Történetdarabkákban teljesedik róluk a kép, egy erőteljesen változó apaszerep megélhetőségeiről, kétségeikről, mélységeiről, örömeiről.
A film annyira komoly és szerethető, hogy kicsit rosszul érzed magad, hogy nem szereted még jobban - írja róla Matt Zoller Seitz filmkritikájában.
Igaz. Mert tényleg nem tudjuk „csak” meghallgatni a másikat, ez esetben a filmben megszólalókat sem. Az ismertekre – mint a kétszeres Oscar díjas színész-rendező, Ron Howard – pont az ismertségük miatt, elsőre nem is tudunk mindennapi életet élőként tekinteni. Így nehéz meghallani őket. Gondolatainkba önkéntelen belejátszik a róluk rég kialakult vélemény, miszerint kiváltságaik miatt mindent máshogy valósíthatnak meg, mint mások. „Nyilván” apalétük másfajta megélését is – gondoljuk. Hát hitetlenkedésünkön keresztül látjuk, halljuk őket. Az amerikai közönség nagy kedvenceit, a késő éjjeli talk-show-k legnépszerűbbjeit, végképp. Conan O’ Brian, Jimmy Fallon, Jimmy Kimmel, a sikerességet megtestesítve, évtizedek óta, napi szinten „lépnek be” az amerikai otthonokba. A filmben két-három-négygyermekes apaként kellene őket meghallani.
Meztelen őszinteséggel beszélnek.
Azzal együtt, hogy a megpróbáltatásokkal teli helyzeteikről szinte csak említést tesznek. Mégis valódi a közlés. Mélyen emberi, ahogy sikereik fontossága elé kerülő apaságukról beszélnek. Az együttműködés, a részvétel egy egészen egyértelműen megfogalmazott és gyakorolt módjáról. Mert nemcsak beszélnek róla, már az övék, s élik is az újraértelmezett apa szerepet.
Háttértörténeteiket is mesélik. Az ismertek, az ismeretleneknek is. Nem a hatás miatt. Transzformációjuk okán. Nem akarnak megdöbbenteni. Semmivel sem. Egy kevésbé méltó apa melletti nevelkedés nehézségeivel, vagy egy majdnem elvesztett újszülött miatt átélt gyötrelem kibontásával sem. De még a kisgyermekek mellett felfedezett mellrák legyőzésének történetével sem. Csak egyértelművé teszik, hogy megváltozott apaságuk alakulásába elég sok minden játszott bele. Ezért beszélnek máshogy róla. Azt a felemelkedettséget, a megajándékozottságot, az örömöt akarják tudatni, azt hirdetik, amit a gyereknevelésben vállalt másfajta szerepük ad. Amiből kimarad a „valójában kinek mi a feladata” mérlegelés. Kimarad az osztozkodás, a terhek „igazságosságos” viselésének feltérképezése, a több pénz keresése adta felmentés, meg a régi szép idők emlegetése, amikor a nő még tudta a dolgát...
A megváltozott rendezőelvet hirdetik. Ami teljesen más lett. Együttműködésen, hozzájáruláson, nem a segítség adáson alapul. Ha a férfi „segítséget” ad, az kívülállás.
A feladat közös – ezt vallják.
Márpedig, ha így gondolja, azzal a férfi kilép abból a sávból, ahol életének egy része – a státuszából adódóan – eddig mindig védett marad. Amit korábban jobbára a jó időben alkalmazott szigor és az ünnepeken való tiszteletet parancsoló részvétel tartott látszólagos egyensúlyban.
Együttműködés, hozzájárulás, elkötelezett részvétel kell. Az apaszerep új elgondolását követő férfiak ennek helyénvalóságát hirdetik. Ismertként csakúgy, mint ismeretlenként.
Tokióban él az a férfi, akit egy autoimmun betegség kényszerített változtatásra. Akkor még nem volt apa. Kilátástalanságában az öngyilkosságot fontolgatta, amikor egy napon, végre képes lett felesége tisztán fogalmazott mondatát meghallani: Maradj életben. Miattam. Így tett.
A felesége vállalta a pénzkeresést, ő maradt otthon. Háztartást vezetni. Háziasszony, illetve háziférfiként. Nem housewife, házifeleségként, ahogy az angol mondja. Aztán ahogy meggyógyult, kérlelni kezdte feleségét, hogy ajándékozza meg egy gyermekkel. Két évébe telt, mire megtörtént. Shuichi Sakuma így maradt „háziasszony”, aki ma a Háziférfiak Titkos Baráti Társaságának tagja. Nevük ellenére, szervezetük teljesen nyitott. Tudatni akar tagjairól, szemléletükről. Egyértelmű segítség lehet, ha ismerik, értik szándékaikat. Hiszen, külső támogatás híján, amikor arra kényszerült, hogy otthon maradjon, sokáig azt gondolta: elbukott.
Pedig nyert.
Megtanult örömben élni.
Ahogy egy másik, Amerikában élő férfitársa mondja, őt is a megélt öröm mozgatja. A gyerekek ellátása tanította meg, segítette férfilétének valódi megéléséhez. Valamennyien megfogalmazzák ezt. Így vagy úgy. Amit mondanak, nem kevesebb: a szülői státusz és feladatkör gyors változásai, a felmerülő kétségek, az átmeneti tanácstalanságok mellett is, az új szemléletben élve, teljesebbé lettek.
Valamennyien.
Amikor Ron és Cheryl Howard családjában, kislányuk után – aki, ezt a dokumentumfilmet jegyzi –, megszülettek az ikreik, hírneve, sikerei ellenére egy pillanat alatt átlátta, hogy a megváltozott helyzet miatt, valódi helytállása, csak most indul. Férfivá akkor lett – mondja.
És persze, egy apa sem lehet tökéletes – mondják közülük többen is.
Will Smith szerint, házastársunkkal arra kell rájönni, hogy nem igazán tudjuk, mit és hogyan kell. De egy biztos. A kertész mindent azért tesz úgy, ahogy tesz, hogy a magból a legtökéletesebb növény fejlődjön, minden rá jellemző tulajdonságával együtt. Ezért a legtöbb, amit magának és minden apának kívánhat: váljon mester kertésszé.
Mert ő a növényt önmagáért ápolja, óvja, gondozza. Nem a saját elgondolása szerintire neveli.
Apaként mesterkertésszé lenni…
Lehet ennél többet kívánni?
Aligha.
Csak meghallgattatnak.
Világszerte épp új ösvényt tisztítanak járhatóvá az apák.
(Az írás eredeti változata a Jelen hetilapban jelent meg.)
