Szépen kértem Lárikát, hogy „Vigyél el!”, már a kettes villamoson a Müpába menet, ha már vártam rá egy évig. Nem is egy évig, ami a tavalyról elhalasztott est óta telt el, hanem időtlen idők óta, amióta nem hallottam énekelni. Mondtam neki, hogy Hello, az ő hangján, és reméltem, hogy többre is lesz idő, meg erő, bár azóta is minden menekül, és változatlanul minden fontosabb, és ugyan lehet, hogy így egyszerűbb nekünk, de valójában én már egyáltalán nem érném be ennyivel. Igenis vigyen el, ne rázzon le egy hello-val, nem csak azért, mert – az amúgy zseniális – Presser-Dusán kompozíció óta mégiscsak csak elszaladt negyven esztendő, hanem azért is, mert véletlenül tudom, hogy a gyöngyös-fürtös kislány gondolkodó, mélyen érző, mindent-, és mindannyiunkat a tenyerén hordozó kivételes személyiséggé érett az idő múlásával.
Közelség a címe az estnek, és csak az a néhány, nyilvánvalóan eltévedt néző várja, hogy felcsendüljenek Katona Klári klasszikus evergreen dalai, a többség pontosan tudja, hogy most többről lesz szó.
Rólunk.
A zene és a költészet nehezen tetten érhető, valamennyiünket érintő, megfoghatatlan pillanatairól, amit nem kottából játszik az életünk, és ennek megfelelően hajlamosak vagyunk észre sem venni. Mert hiányzik hozzá a drum&base, a spot, és minden más, ami végre arra irányítja a figyelmet, ami – a lényeg. A pillanatra, az egymás iránt tanúsított figyelemre, türelemre, a gondolat teremtő erejére, – gyakorlatilag mindenre, amiről fogalmunk sincs, és könnyű kézzel herdáljuk el anélkül, hogy észrevennénk. Az egymás nélkül mit sem érünk felismerésére nem, hogy egy emberöltő, de az egész emberiség története sem elegendő tanulság: a saját szemünk előtt zajló póker lepattant kocsmaasztalánál üldögélve, valójában hiúságból hívunk all in-t a jövőnkre, miközben jól tudjuk, hogy semmi sincs a kezünkben. Ócska blöff, amit, ha el is hitetünk, csak a zseton gyarapodik, az életünk nem: a veszteségtől való félelmünk elnyomja a nyeremény reményét. Még az előtt, hogy tudnánk mennyit nyertünk.
Semmi másról nem szól Katona Klári Közelsége, csak arról, hogy miért (ön)sorsrontó a blöff és a tudás birtoka nélküli all in. „Élek – mondja első szavával, – én döntöttem így, ha nem is emlékszem rá... a figyelemérintés éltet.” A figyelem, amitől vezérelve egyszercsak lehajol valaki, hogy felemeljen valakit, vagy valamit a porból, és tenyerében tartva végre megnézze alaposan.
Tenyerében tartva mesél a porból felemelés fontosságáról, a vágyott létről, a csodákat felfedező belső utakról, az érintőközelség teremtő erejében.
Messze visznek a szavak, de azért csak feldereng, hogy mintha mi mégis inkább a rejtőzködés felé tendálnánk, mert, ha megmutatnánk magunkat halál fiai lennénk, de végül csak elvarázsol a vágyott, befogadó Közelség.
Nem volt az odáig vezető út sem rövid, sem véletlen.
Az azért sokat elmond, hogy egy kapujukban álló kisgyerek aszerint szemléli a falubelieket, hogy melyikük a legcsodálatosabb, hiszen egyikük orvos, másikuk duguláselhárító, bármelyikük nélkül élhetetlenebb lenne az élet. És egy pillanatra sem apadt el a kíváncsisága a színpadon sem, az egymásba érő nemzetközi fesztiválon, elsődíjasként, nyertesként, győztesként. Inkább utánajárt, vajon miért nem tudnak megtanulni óvodások egy viszonylag egyszerű dalt, és rá nem jött, azért, mert – nem értik, miről szól, de mikor elmesélte nekik, egy kislány előadóművészként felnézett, és felelősségének teljes tudatában énekelte, hogy „tüzet viszek”.
Mert, persze a tüzet vinni kell. Nem a mindent felégetőt, hanem a melengetőt, a kandalló hasábjait nyaldosót, a konyhában az ételt, az életet adót. És éltetni a szikrát, hogy bárhol elérhető legyen a világosság.
„Figyelmed válaszul engem kap meg.”
De csak akkor, ha tudod, hogy énekelt Fényes Szabolcs és Behár György lemezen is – mindkét legendás öregurat az ujja köré csavarva, hogy volt az év énekesnője Kubában, hogy egy hónapig turnézott együtt Omara Portuondoval, a Buena Vista Social Club ikonjával, – „megtörtént”, – mondaná, akár tudtál róla akár nem, ahogy megtörtént a szembenézése azzal is, hogy mi választjuk, mit kívánunk az élettől. Belátjuk-e, hogy ki kell lépnünk a mindennapi dolgokból, meg kell tapasztalnunk, hogy az élet több, – azt, hogy mit választunk belőle és hová szorítjuk a határainkat, az rajtunk múlik, de maga az élet – az egészen mást ad. Az életet egészében kell nézni. Mert lehet, hogy egy évig tíz évig, akárhány évig őrületes dolgokat él meg, de utána öt perccel semmit nem tud kezdeni azzal, ami történt vele. Akkor felmerül: mi mit ér, de igazából az a fontos, hogy az ember magából mit rak össze. Ki gondolhatja valakiről, hogy sikeres, miközben rettenetesen rosszul van. Az életet egészében kell nézni. De az a fontos, hogy mindezt magában hogyan rakja össze. Nem azért történik meg az élet, mert megvannak a nevezetes dátumok, hiszen azok másnapra elmúlnak. Ha azon múlna az életed, hogy kapsz-e még egy díjat, – az nagyon szomorú lenne. Réges-régen a díjakon túl, minden elvárásnak fityiszt mutatva a Közelség – már önmagában is komplett skandalum. Nevezhetjük botránynak is. Mi keresnivalónk lenne abban, amihez közünk sincs, bármennyire szeretnénk, hogy legyen.
Andalít a szöveg, hangolódik rá – ráhangolódik a zene.
Klári beszél, de tudjuk, hogy minden szava – muzsika.
Talán mégsem a véletlen műve, hogy a magyar jazz koronázatlan királyai, Fekete-Kovács Kornél, Gőz László és ifj. Kurtág György improvizatív hangszer játékukkal tették lehetővé, hogy Közelséggé váljon ez az élmény.
Köszönöm, Lárika.
Elvittél, kézenfogtál, megyek veled.
Felőlem már mondhatsz egy sima Hello-t is.
Tudom, hogy miről beszélsz.
A cikk a Jelen hetilap 2022.03.18.-ai számában jelent meg.
