Az áthallások egy szó kapcsán mintha mostanában felerősödtek volna. Innen is, onnan is visszhangzik: remény. Az ember kortól, nemtől, származástól, iskolázottságtól függetlenül mindig is bízott benne.
Legbelül. Csendben.
Aztán ahogy ekkorát fordult velünk, még fontosabbá vált.
Mert mostanra a belül megélt reményteliség ideje lejárni látszik.
Egyre többet kell hangoztatni, szinte minden azt sürgeti, hogy kerüljön ki dédelgetettségből a remény, hogy elsődleges ösztönzővé lehessen.
Hogy áhítottsága végre cselekvéshez segítsen bennünket.
Hogy mostantól hajtóerőnk legyen és az is maradhasson.
Magunkért, egymásért.
Mert ennél kevesebb úgy tűnik, nem elég ahhoz, hogy elegendő élet-támogatáshoz jusson ember, állat, növény, a vizek, az anyaföld, a légkör. Amiért éltető erejét végre megértve, még tehetünk. Valamit legalább. Egyenként akár.
Mert bennük él az, amiről már annyiszor gondoltuk, hogy végleg elhagyott bennünket. Emiatt kell, hogy egyre többször kimondjuk: remény.
Mert van.
De úgy tűnik, csendes várakozásban érkezését remélni kevés. Cselekedni kell. Lehet.
Mert bennünk él, ami életre váltható.
Hogy ezt már jó ideje többen tudják, gyakorolják?
Egyértelmű.
Hogy figyelmeztetéseik, hangjuk hallatása közben mégis sebes sodródással tartott minden más irányba? Igen. Így történt.
Ők a reményt mégis életben tartják.
Könnyebb észrevenni azoknál, akik ismertté tették magukat. Ahogy Jane Goodall.
Aki a remény életben tartóinak egyik zászlóvivője lett.
Higgadtságban, kitartással.
Hit, eszmék, irányzatok zavart kelthető beszüremkedésétől mentesen.
Bizonyossággal.
Mintha ott, a tyúkólban – ahova négy és fél évesen elbújt, hogy átélhesse egy tyúkkal a tojás kipottyanásának pillanatát –, egy életre mindent megértett volna. A négyórás, zavartalanságot teremtő várakozását a tojóra, hogy az a jelenlétében, a szeme láttára rakhassa le tojását, szerinte mindent összegez, ami a tudós létet jellemzi. Minden elemével. Elsősorban a kíváncsiság, a fenntartott kíváncsiság miatt. Meg a tévedést illetően is, ami első próbálkozását tönkretette. Azzal, hogy követte a tyúkólba tartó, tojását lerakni készülő tojót.
Nagy tévedés volt, ahogy az ólba bebújni utána is az volt. Megzavarta az állatot, megakasztotta a folyamatot. A tyúk elmenekült. A megfigyelés meghiúsult, ráadásul veszélyes hellyé tette a tyúkólat. Megoldást keresett. Volt másik helye a tyúkoknak. Oda bújt el, ott várakozott érkeztére. Ott sikerült, amit kigondolt.
Mert tévedésére nem feladással válaszolt.
Pont ez a másik alapösszetevő, amit akkortól gyakorol. Ami mellé, ahogy összegzi, elengedhetetlen az egyértelmű döntés arról, hogy rossz válasz esetén, tovább keresünk. Mindegy mennyi idő, energia kell a helyes válasz megtalálásához.
Mindezekhez jön a türelem elsajátítása.
Gyermekkori történetével, a benne már akkor megmutatkozó szükségest példázta, ami nélkül tudós nem létezhet. Ami nélkül – mint mondja – ma nem lenne az, aki.
És persze az édesanyja nélkül.
Aki négyórás eltűnése után, nem törte össze szidással éltető kíváncsiságát.
Ez messzire vitte őt. Tényszerűen és átvitt értelemben is. Pedig kinevették, amikor környezetében afrikai álmairól beszélt. A remény legkisebb szikrájával sem kecsegtették családja anyagi helyzetét ismerve, a világháborús éveket élve, hogy az alig felmérhető messzeségbe menjen, vadállatok között éljen, azokról majd könyveket írjon.
Egy lány amúgy sem csinálhat ilyesmit – tették hozzá, az érvelés teljessége kedvéért. Egyedül édesanyja volt, aki azt gondolta, semmi mást, csakis azt kell tennie, amire vágyik. Azért viszont mindent meg kell tennie. Minden lehetőséget meg kell ragadnia.
Így tett.
Így lett.
A tyúkólban átlátottakhoz hűen, az anyai megengedőség teljes védelmében. Szüksége volt rá. Mindent máshogy tett, mint mások. Sokféleképpen bizonytalanították volna el. Megfigyelései, tisztánlátása azonban akkorra már régen megrendíthetetlen alapokon nyugodott.
Afrikában dr. Louis Leakey kenyai brit antropológus, régész segítette hozzá, hogy legközelebbi rokonainkat tanulmányozni kezdje. A híres tudós dédelgetett álmai találkoztak a fiatal, ambiciózus lány felkészültségével, tudásával, álmaival.
1960-ban kezdte meg kutató munkáját a mai Tanzániában fekvő, Gombe Stream National Park csimpánzainak tanulmányozásával. A Tanganyika tó keleti partjának hegyeitől védett, csak csónakkal megközelíthető területén. Édesanyja vele tartott.
Öt évvel később, pártfogója javaslatára doktori fokozatot szerzett Cambridge-ben. Az oda vezető út, ahogy meséli, rettenetes volt. Professzorai helytelenítették kutatási módszereit. Elgondolásai, tapasztalása, kutatásai egyáltalán nem találkoztak az akkor érvényben lévő nézetekkel, tudással. Rosszallással fogadták, hogy a megfigyelt állatoknak, mint igazi személyiséggel bíróknak, nevet adott, ahelyett, hogy „azokat” számokkal azonosította volna. Mert már tudta, hogy személyiséggel nem csak az ember bír, hogy szerszámot nem csak az ember használ, hogy az ölelés, a csók, a gondoskodás sem csak az ember sajátja.
Nem vitatkozott velük – mondta később.
Tudta, hogy tudásuk helytelen és hiányos. Nem akart feltétlenül tudós lenni. De Dr. Louis Leaky kérése ez ügyben felülírta vágyait. A tudományos fokozat megszerzésének fontosságát pontosan értette. Csak ezután tudott bizonyos róla kialakított véleményt visszautasítani. Tudománytalannak bélyegezték, csak mert nem fogalmazott az elfogadottnak tartott tudományos nyelven és mert kitartott amellett, hogy a vizsgálat tárgyát képezőkhöz való érzelmi kötődés, nemhogy nem zárja ki, de megengedi az objektivitást. A primatológia területén mégis a mai napig életben tartották a nézetet, miszerint a közelkerülés bizony kizárja a tisztánlátást. De édesanyjának köszönhetően primatológia területére lépett, ott kellett elgondolásainak érvényt szerezni. Az állattan több tudományágat magába foglaló, akkor még jellemzően férfiak által képviselt területen, ahol aztán érdemeket szerzett.
Közben arra jutott: a tudomány csodálatos.
A tudásról szól. Tények feltárásáról.
De ha a tényeket embertelen módon igazolod, az kétségbeejtő.
És mi mindenhez vezette őt el az, hogy így gondolta…
Jellemzően évi háromszáz napon volt úton, hogy az ember viszonyában a teljes képet láttassa világunk, Földünk, a környezetünk, az élővilágunk helyzetéről. Arról, ahol ma tartunk. Arról, amit létrehoztunk. Kritika nélkül. Megoldások, alternatívák felvetésével. A felelősséget nem súlyként ránk nehezedő teherként, hanem a teljesebb élet megélésének lehetőségeként kezelve.
Roots&Shoots programja száz országban lett folyamatos inspiráció közössége tagjainak környezettudatos, humanitárius, másokért is elkötelezett létezéséhez.
Magyarországon is jelen vannak.
A Jane Goodall Institute hatszázezer hektárnyi élőhelyet védelmez.
Csodalénnyé lett.
Meséli, hogy kislánykorában Tarzan teljesen elvarázsolta, csak azt nem értette, hogy tévedhetett akkorát, hogy nem az igazi Jane-t vette el feleségül.
Őszintén?
Ezt nekem sem könnyű érteni.
Az írás eredetileg a Jelen Hetilapban jelent meg.
