Eltelt egy év.
Ahogy születésnapunk érkeztével mindig eltelik, kerek lesz egy év.
Világra jöttünk naptára szerint.
Az év háromszázhatvanöt napjából kinek, melyiken, a lét ünnepe elérkezik.
Mert a születésnap az.
Létünk ünnepe.
Sokáig nem tudtam, de mostanra már csak arra tudok gondolni, hogy talán mégis, sejtésem legalábbis biztos volt, azért vártam annyira kicsi korom óta.
Olyan sajátságosan hozzám tartozónak tűnt.
Talán pont emiatt vártam rá mindig máshogy, a felfelé növekvő, egyre nagyobb számok érkeztével is, amiktől így aztán nem is ijedtem meg. Ahogy nőttek és nőttek, persze mondták, hogy hallgassam el hol tartok, vagy inkább jó pár évig ünnepeljem csak az egyik kiválasztott, még kifelé is jól hangzó életévet. Sugallták számoljak máshogy, mondjuk visszafelé, de nem kellett.
Valahogy ösztönösen mást ünnepeltem.
Létem ünneplése sokáig megfogalmazása nélkül okozott bennem várakozást, örömöt évről-évre. Nyugodtan mondtam hát továbbra is azt, hogy mennyi az annyi. Erénynek egyik életkoromat sem tartottam. Sem a fiatalkori, sem a fiatal felnőttséget jelentő, de az érettkort jelző mérföldköveket sem. Azt nem mondom, hogy nem szerettem volna megértetni magam, a születésnapomhoz kötődő csöppet sem szokásos, megfoghatatlan jóérzésemmel kapcsolatban, de nem igazán ment. Valahogy érthetetlen maradt aszerint, ahonnan azt mi látjuk.
Aztán valami egészen különleges ért. Egyszerre volt meglepő és otthonos az élmény, amit
mindössze néhány hozzám érkezett mondat tükrözött vissza.
A leírt sorok szerint az amerikaiak születésnap ünneplési szokásairól, a díszbe öltöztetett terekről, az évekkel sokasodó gyertyákról, a köszöntőkről, a tortacsodákról, az ajándékesőről mesélt, az ámulattal figyelő ausztrál őslakosok egy kis csoportjának Marlon Morgan doktornő. Aki – ahogy írják róla –, merész, kihívásokkal teli, páratlan kalandba keveredett, amikor elfogadta egy ausztrál őslakos törzs fejének meghívását egy négy hónapos vándorútra. A hosszú, életszemléletét alapjaiban megrázó, életét megváltoztató vándorlás közben került szóba a születésnap is. Társai ámulatából váratlan kérdés józanította: és miért van erre szükség? Mi akkor ünneplünk, ha valami rendkívüli történik - folytatták. Mert, hogy valaki egy évvel idősebb lett, azt nem ünnepelték.
Az magától történik - mondták. Anélkül, hogy bármit tennél érte. Mit ünnepeltek akkor? - kérdezett vissza a doktornő. Azt, ha fejlődtünk, ha valamiben többé, jobbá leszünk - mondták. Azt ünnepelték, ha érettebbé váltak, ha magukévá tettek valami korábban ismeretlent, az elgondolásaikon kívül esőt. Valamit, ami máshogy nyitotta rá a szemüket a világra. Így magyarázták. Ezt mindenki maga érezte, maga tudta, hogy az előző évhez képest mikor történt meg vele. A bejelentés után, hogy van mit ünnepelni, a készülődés már együtt történik. Mikor minden készen áll, az ünnepelt valamennyiükkel megosztja megélését, fejlődése újabb darabkájának rátalálós élményét.
Mosolyogva olvastam, aztán becsuktam a könyvet. Igaz nem is mondtak erről többet, de valahogy nem is kellett. Mindent tudni lehetett.
A lényegről.
Hogy igenis eljön a nap, a naptári év fordulójától függetlenül, amikor világra jöttünk értelme kerül előtérbe. Amikor ők a létezőt, az előremutatás feltételét ünneplik.
A fejlődést.
Az igazi előrelépést, a szellemi, érzelmi gazdagodást.
Közelgő születésnapom előtt most még inkább eszembe jutott tanításuk. Mert kettős ünnep érkezését várhattam az idén. Így nem csak magam, de már hármunk miatt is kihagyhatatlan lett a kérdés: megtörtént-e, ami ünneplésre méltó?
A válasz neked is megmutatja magát.
Láthatod, olvashatod, hallgathatod.
Azt gondoljuk: éltet.
Eltelt egy év.
De nem csak eltelt…
Ünnepelhetünk.

Megosztom mással