Labrinth és a zöld szemű szörny

Nem új a dal, amit meg szeretnék mutatni. Már tizenegy éve, hogy világszerte ismert lett. Én csak jóval a megjelenése után hallottam először a popzenei paletta egyik legfigyelemreméltóbb dalát. Mert a „Jealous” (Féltékenység) tényleg az.
Szövege miatt is, mely egyszerű képeivel végtelenül mélyre ható.
Többek előadásában is elért, és mert láttam, hallottam, éreztem, micsoda erőteljes érzelmekkel teli a közvetítési vágya minden egyes előadónak, ismerni szerettem volna az eredeti verziót, az eredeti előadót.
A Labrinth művésznéven ismertté lett Timothy Lee McKenzie két társával írta a dalt, ami saját előadásában lett világsikert hozó.
A szövege alapján nincs ember, aki nem egy elhagyott szerelmes dalaként hallgatná. Igazi love-song, gondolhatnánk. Az MTV zenecsatornán is azt mondták róla: szívtörő ballada. De mint kiderült, Labrinth, az őt négyéves korában hátrahagyó édesapjának írta megindító sorait. Meghökkentő, ahogy az is, hogy rapperként így és ilyen dalt írt. Mert az angol énekes, dalszerző, egyébként abba a műfajba sorolja magát.
Ahogy szerzeményét előadja, alig hihető, hogy másféle zenei ambíciói vannak. Mert a „ Jealous” tökéletes egysége a zenének, a mondandónak, az előadásnak. Hallatán az ember azt hihetné, Labrinth elsőre megtalálta stílusát. Mert nem csak a dalról mondhatjuk, hogy kiemelkedő, az előadásáról sem mondhatunk mást.
Kiemelkedő. Mert tényleg az.
Tudom. Megnéztem „némában” is, zene nélkül az arcát figyelve. Egy sárga pulóverben, ülve vonzza és tartja ott figyelmünket maradéktalanul, ahogy gyermekkori megélése fájdalmát elénk tárja.
Ismered vagy sem, hallgasd most meg. Először, vagy újra.
Élmény lesz.