Kapcsolataink változnak. Sokszor kényszerűen. Természetes, vagy természetellenes, egykor egymást értő, szerető emberek távolodnak el, vélt vagy valós okok miatt. Érthető hát, amikor hosszan fennmaradó értetlenség kíséri az efféle történéseket. Az egymáshoz való kapcsolódások átrendeződését kísérő helyzetek átélése nem könnyű. Magyarázatot persze mindig találunk, de hogy későbbiekben az mire lesz elég?
Nem tudjuk.
Mindenesetre kapcsolatainkat nagyrészt nem kiegyenlítettségben éljük. Hol egyikünk, hol másikunk hirtelen helyzeteit meglépi, megint elvéti, elbukja, eléri. Elgyengül, vagy épp erőre kap. Akárhogy is van, egymás mellé csak mindezek tudatában szegődhetünk.
Barátnak mindenképp.
Mert a barátság nemes vállalásával ezekkel szembe kell néznünk.
Ha nem tudunk – bár hívhatjuk annak –, az valami más lesz, de nem barátság.
Hollywood-közeli embereknél talán emiatt is gondolunk ritkábban létrejöttének lehetőségére. Nagyságok közszájon forgó jellemzői miatt. Alig tűnik hihetőnek, hogy a folyamatos kihívások, a versengés, a siker kegyetlenül kemény útja segítené az igaz barátságok létrejöttét, fennmaradását.
Mert mi a barátság?
A bizalom és megbecsültség állapota. Melyet féltékenység, érdek meg nem zavarhat, tönkre nem tehet. Mert, ha igazi, valóban a megzavarhatatlanság hordozója.
A felületességet nem szívleli.
Gondolataink, érzelmeink, nehézségekkel, esendőségekkel tűzdelt valódiságunk feltétel nélküli megosztása nélkül létre sem jöhet. Mert különben nemhogy kísérője, de még vendége sem lehet senkinek.
Megváltoztatta az életem – mondja Robert Redford.
A film befejeztével színészi énünket hátrahagyva, barátok lettünk – teszi hozzá. Azok is maradtak. Élethosszig tartón. Meg azon is túl. Hisz Paul Newman már nem, de – Robert Redford szerint –, a hozzáfűződő barátság most is él. Pedig még megismerkedésükre is kevés esély volt. Az, hogy a Butch Cassidy és a Sundance Kid című filmben partnere lehessen, tényleg esélytelennek látszott. Az egyfilmes, névtelennek számító Robert Redford próbajátékát megelőzőn nem kisebb nevekben gondolkodtak mint Steve McQueen és Marlon Brando, akiknek a szerepet szánták. A szerepre való bemutatkozásával a forgatókönyv írót és a rendezőt ugyan megnyerte magának Redford, de a 20th Century Fox gyártó emberei egyáltalán nem hittek benne és meggyőzhetetlennek tűntek.
Ők ketten csak ezt követően találkoztak.
Az első benyomását követőn Paul Newman nem csak mellé állt, de maga győzte meg a fiatal színész alkalmasságáról a filmgyártó vállalat felelős embereit.
Egy fillér nélkül ugyan, de a szerep az övé lett.
A film Oscar-díjat nyert a Legjobb operatőr, Legjobb zene, Legjobb dal és Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban és csak Amerikában, még a bemutatót követő ötödik évben is, 102,3 millió dollárt hozott.
Robert Redfordnak pedig még ennél is többet. Az örök barátot.
Paul Newman és ezzel kettejük elkötelezett barátsága, élete meghatározója lett. Nem mintha akkorra nem lett volna már kész elgondolása életéről. Volt.
Tudta, hogy a környezet, amibe beleszületett, szűk lesz neki.
Találkozásuk idejére már bejárta Európa három országát, álmait követve festészetet tanult. Ezen keresztül tanulta meg: amikor úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk önmagunkat, lehet, hogy még csak egy részére láttunk rá önmagunknak. Meg azt is, hogy a legtöbbet akarja kihozni az életéből.
Kockáztatások árán is.
Az optimizmusát az inga kilengéseinek törvényszerűségére alapozta. Értette, hogy a legvadabb kilengés is eléri végpontját és azután visszafele lendülésbe kezd. Szóval kezdőként, de nem éretlenként találkozott a tizenegy évvel idősebb, beérkezett színész ideállal. Ahogy Paul Newman kiállt érte, az különleges emberi minőséget jelzett.
A nagylelkűség és a tisztesség ilyen szintű megnyilvánulására nem számíthatott.
Ez teljesen lenyűgözte őt.
Ahogy Paul Newman szerénysége is. Az végképp, ahogy magánemberi megnyilvánulásait tisztán tartotta a nyilvános szakmai megjelenések minden beszüremkedésétől.
Így nem két filmsztár, hanem két férfi őszinte barátsága lett az övék.
Ennek köszöni a visszaáramoltatásról való gondolkodásának természetességét. Négy évvel megismerkedésük után erre lehetősége is nyílt.
Paul Newman életében akkortájt volt pár év, mikor filmjei nem hozták a tőle várt sikereket. Ezért a The Sting – A fullánk című filmben, nem akarták Redford mellett látni a filmvásznon, aki viszont siker-kreditjére való hivatkozással bejuttatta barátját a filmbe. Kasszasikert arattak.
Történetének alakításában, a visszaáramoltatás elgondolása minden újabb lépésében szerepelt. Azt akarta másoknak adni, amit Paul Newman-től kapott. Pont azt.
Létrehozta a Sundance fesztivált.
Úgy gondolta, a siker megélésének több kezelési módja van.
Sokszorozható anyagiakkal, meg persze kapcsolataid értékével. Amikor már úgy érezte elég sikert ér el – igen, ezt gondolta – akkor non-profit lehetőséget teremtett azoknak a filmkészítőknek, akik egy ilyen lehetőség nélkül, nem tudnák hallatni hangjukat.
Ez idő tájt a független filmkészítésnek igen csekély esélyei voltak.
Egyszerűen nem tartották életképesnek.
Ezért 1979-ben ilyesmiben más nemigen gondolkodott. Hogy is gondolkodtak volna benne, egyértelműen az erőteljesen meghatározó filmgyártók szabályozták a piacot.
Akiket kezdeményezéséhez mentornak szeretett volna megnyerni, azoknak túl sokat nem ajánlhatott, így csak annyit mondott: nézd, ebben pénz nincs. Az ötletet és a helyet tudom adni. A kihívást, amit a szakmádhoz ezeknek a fiataloknak a léte és megnyilvánulása ad.
...és jöttek. Oliver Stone szintű segítők. Időt, figyelmet adtak a fiataloknak. Enélkül nem sikerülhetett volna. De ez megtérült - mondja. Az attitüd.
Intézetté nőtte ki magát a Sundance, amit nevét a Butch Cassidy és a Sundance kölyök után kapta. 1981 óta több generáció, kockázat-vállaló, képzelet teremtő művészét segítik.
Tizenhárom ezer tagú a közösség. A kölyökből igazi férfivé érett Bob Redford az elképzelhetetlennél is többet áramoltat vissza abból, amit Paul Newman által kapott.
Önként átgondolva, szabadon.
Az írás eredetileg a Jelen hetilapban jelent meg.
