A Yale egyetem dráma szakán, az 1971-es végzős osztályban volt egy mondás: „Streepeld meg! Foglald el a színpadot, urald a figurát és mindezt csináld úgy, hogy kénytelenek legyenek téged nézni, rád figyelni.” A Yale „Trauma Tagozatán”, ahogy a később Tony-díjjal elismert drámaíró csoporttárs, Wendy Wasserstein hívta, azonnal kiderült, hogy Meryl Streep számára a színpad nem csupán az önkifejezés színtere, hanem akarja és tudja is használni a számára fontos ügyek érdekében. Amikor az volt az egyik feladat, hogy a hallgatók játsszák el a saját halálukat, volt, aki a pisztolyt választotta eszközként, Meryl viszont abortuszt hajtott végre önmagán. Akkor várt ugyanis a Legfelsőbb Bíróság ítéletére a Roe kontra Wade-ügy, amelyben végül a nők abortuszhoz való önrendelkezési jogát állapították meg. A szárnyait bontogató színésznő, még a döntés előtt, arra akarta felhívni a figyelmet, milyen veszélyek leselkednek a nőkre, amennyiben nem kapják meg a legális, biztonságos terhesség-megszakítás lehetőségét.
Aztán így maradt: ha „ügy“ volt, akkor kiállt.
Kezdve az egyetemi felvételivel. Ahogyan a Kossuth Kiadó gondozásában, a Meryl Streep, Hollywood királynője című könyvben Erin Carlson felidézi, a New Jersey államból szármató lány a Juillard és a Yale drámatagozatára is beadta a jelentkezését. Az előbbi iskola felvételi eljárási díját felháborítóan magasnak tartotta, amit meg is írt az egyetemnek, mondván, ezzel elzárnak a lehetőségtől fiatalokat. Majd elment a Yale felvételijére, ahol olyan emberekkel csinálta végig a képzést, mint Christopher Durang, Wendy Wasserstein vagy Sigourney Weaver.
Ott volt a Central Parkban is 1982. június 12-én, amikor egymillió békés emberrel együtt tüntetett az atomfegyverek ellen. Eleinte azt gondolta, az ügyek mellé csöndben kell odaállni, nem akart úgy járni, mint Jane Fonda, aki rengeteg bírálatot kapott amiatt, hogy felszólalt a vietnámi háború ellen, de aztán meggondolta magát. Segített például megszervezni az eseményhez kapcsolódó, „Eight Minutes to Midnight” című, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm New York-i premierjét, ami a Nők a Nukleáris Fegyverek Leszereléséért (WAND) alapítójáról, Helen Caldicott gyerekgyógyászról szólt. Az ügyek a munkában sem kerülték el akkortájt, amikor: a Kramer kontra Kramer Oscar-díjas színésznője
1983 nyarán kezdte forgatni a Silkwood (Láncreakció) című filmet, amelyben egy szakszervezeti aktivistát alakított, akit sugárfertőzés ért a nukleáris üzemben.
– A jó művészetet keresem, és amikor rátalálok, a végén mindig kiderül, hogy politikailag is helyes álláspontot képvisel – mondta a filmmel kapcsolatban.
Képtelen volt elviselni azt is, amit Hollywood tett a nőkkel. Negyvenedik évéhez közeledett, s egyre gyakrabban mondogatta férjének, a szobrász Don Gummernek, hogy itt a vége. Ott lett volna – de valójában másképp gondolkozott az egészről. Meryl 1989 június 22-én lett 40 éves, s ahogyan három évvel később a Voguenak mondta, mindig is negyvenévesnek gondolt magára. „Amikor 17 éves voltam, akkor sem éreztem magam naivának. Azokhoz érzem közel magam, akik elszakadtak a számszerűsíthető koruktól.”
Mindenesetre a 40 éves Merylt három boszorkányszereppel is megkeresték a filmstúdiók. Teljesen kiakadt: „Olyan volt, mintha a stúdiók vagy az egész világ azt üzenték volna, hogy nem tudunk mit kezdeni veled”. Szerinte a negyvenéves nők az élet legvirágzóbb szakaszában vannak. „Úgy gondolom, a filmiparban nagyon sokig úgy tekintettek a nőkre, hogy van egy szakasz, amikor vonzók, feleségül vehetők, vagy megdughatók, aztán ennyi…’
A Screen Actors Guild 1990-es nőkonferenciáján is elmondta, mit gondol erről. Egy olyan korszakban, ahol a női főszerepek nagy része prostituált szerep, nem sok munka marad a negyven év fölöttieknek. „A prostikhoz hasonlóan, ebben a korban már, hogy úgy mondjam, csökken a piaci értékünk.” Nem értett egyet a nők és férfiak közötti óriási fizetési különbségekkel sem. Amikor csak lehetősége adódott, felszólalt a színésznők tárgyiasítása ellen is. Nehezményezte, hogy a sztároktól azt várják, óvatosan fogalmazzák meg a véleményüket. Úgy döntött, ebben a játékban nem vesz részt. „Mindannyian politikai színészek vagyunk, akiket a mulasztásaink és a teljesítményünk alapján ítélnek meg, az alapján, amit elengedünk és amiért kiállunk. Mindenkit arra biztatok, hogy találja meg a sajátjait és kövesse azokat” – mondta egy előadásában.
A negyvenedik életéve új, sírig tartó barátságot is hozott: 1989-ben ismerkedett meg Carrie Fisherrel. Streep kapta ugyanis a Képeslapok a szakadékból című film főszerepét. A könyvet, majd a forgatókönyvet önmagáról írta Carrie Fisher, Debbie Reynolds lánya, az író, a kábítószerfüggő, a zseni, Leia hercegnő. Carrie egyszemélyes előadásnak szánta e művet, ám végül a forgatókönyvet az anya-lánya kapcsolat köré írta. Az alkoholista, elképesztő személyiségű anyát Shirley MacLaine játszotta.
Meryl a forgatókönyv elolvasása után azt mondta: van itt valaki, akinek végtelen ereje van a túléléshez. Könyörtelen a démonjaival, de épp olyan könyörtelen a humora is. Le nem szakadt Carrie-ről a forgatások alatt. És Carrie is megszerette. Viccesen mesélte később egy interjúban, hogy el kellett magyaráznia a jókislány Merylnek, hogy milyen is a kábítószer.
– Még sosem próbálta, nekem meg jól megy, nagy gyakorlatom van benne – mondta Fisher. – Meg kellett tanítanom, hogy hogyan kell elszökni, mint egy rossz iskoláslány, vagy hogyan kell rosszalkodni. Ez a specialitásom. Meryl nagyon jól megértette a lényegét.
2016 decemberében, Carrie búcsúztatóján Meryl a „Happy days Are Here Again“ című dalt énekelte.
Carrie anyának is csodálta Meryl Streepet, aki élményként éli meg az anyaságot, és természetfeletti képességgel megáldva lavírozik a csendes családi élet és a mozicsillag-lét között.
Ahogy Fisher mondta, csodálatos a házassága, van négy gyereke, és egy olyan dadusa, aki nem lakik velük. És nem látszik a karrierjén, hogy áldozatot hozott volna. Minden megvan neki, igaz, sokat dolgozik érte. „Ha nem lennék a barátnője, megőrjítene. Más nők a falra másznak tőle.”
Barátai valóban nem értették, honnan veszi az energiáit. Tracy Ullman azt mesélte róla: hétvégén, amikor ő legszívesebben összeesne és hívna még pár dadust, Meryl megjelenik egy kisbusznyi gyerekkel és megkérdezi, a lánya is menne-e velük.
Meryl Streep pályáját végigkísérte a féltékenyég. Irigykedtek rá a tanárai, akik meg akarták törni a színiiskolában, s a hagyományos szépségek is, akik elől ez a képtelen külsejű nő sorra elhalászta az Oscar-díjra esélyes szerepeket, no meg a kritikusok is, akik a bukására vártak.
Nem is igazán kedvelte őket. Szerinte rosszul látták őt. Egyszer azt írták róla, hogy „a színjátszás éppannyira a kitárulkozás, mint a rejtőzködés művészete, és Streep keveset fed fel önmagából. Ha többet mutatna meg, talán jobban bevinne bennünket a karakterei sorsába, és jobban éreznénk, mi bennünk a közös, mint azt, mi választ el.” Fogalmuk sem volt arról, hogy a színésznő pont azt csinálta, amit magának meghatározott. „Mindig is össze akartam hívni pár színészt, hogy beszélgessünk a folyamatokról. Aztán leírtuk volna az egészet és elküldtük volna a legfontosabb kritikusoknak, hogy megtudják, mit csinálnak a színészek.” Szerinte a kritikusok az automatizmusokra figyelnek, a legnyilvánvalóbb dolgokat nézik. Beszélnek akcentusról, frizuráról, mintha ezek olyasmik lennének, amiket a karaktertől függetlenül csinálnék vagy viselnék. Olyanok, mint a gyerekek, akik hinni akarnak a Mikulásban. Vannak kritikusok, akik semmiképp sem fogadják el, hogy a Mikulás igazából az apukájuk, állszakállban.”
Sosem akart ikon lenni, hiába várták tőle a kritikusok.
Valami mást tud. Mike Nichols, aki három mozifilmben és egy tv-sorozatban rendezte, ezt úgy fogalmazta meg, hogy amint átlényegül szereplővé, a többiek reagálni kezdenek rá, mintha tényleg ő lenne a karakter: „bárki játssza a szerelmét, szerelmes lesz belé, akinek a szerepe szerint félnie kell tőle, az félni kezd. Megváltoztatja a kapcsolatok kémiáját. Még sosem láttam ilyet“ – mondta.
Már 55 éves volt, amikor elvállalta Az ördög Pradát visel című film főszerepét, Anna Wintour, a Vogue legendás főszerkesztőjének megformálását. Fontos korszak volt a szakmai életében, épp elkezdte kipróbálni az önmagáért kiállást. Így aztán a felajánlott gázsit a duplájára emeltette. Ahogy a Variety magazinnak mondta, az ajánlat, ha nem is volt sértő, de nem igazán volt összhangban azzal, amit véleménye szerint hozzátesz a projekthez. Hatott.
Finoman beleszólt a forgatókönyvbe is. Az egyik ilyen eset az volt, amikor a Runway úrnője, a Meryl által megformált Miranda Priestly egy kitalált tervező bemutatóján nézi az új kollekciót. Hosszú monológot kapott, hogy kifejezze a véleményét. „Nem kell ennyi mindent mondanom.” Végül a jelenetben egyszerűen csak csücsörített. Ennél lesújtóbb pillanatot keveset lehet filmvásznon látni.
Egyébként is sok meglepetést okozott a stábnak. Az olvasópróbán mindenkinek megvoltak az elképzelései arról, hogy milyen hangon szólal meg. – Gondoltuk, éles lesz, rikácsoló, főnökösködő, szinte ugatja majd a parancsokat. Amikor Meryl kinyitotta a száját és gyakorlatilag suttogott, a szobában mindenkinek elállt a szava. Annyira váratlan és annyira zseniális volt – mesélte a másik főszereplő, Anne Hathaway. – A hangot Clint Eastwoodtól vettem – idézte fel később Meryl. – Ő soha, de soha nem emeli fel a hangját, és aki beszélni akar vele, annak oda kell hajolnia hozzá. Ettől mindenhol, ahol csak megjelenik, automatikusan ő van hatalmi pozícióban.
A film nem csupán Meryl addigi legnagyobb sikere lett, s 326 millió dollár bevételt hozott, hanem egy fontos állomása annak az útnak, amelyen egy ideje már járt: igenis bármit meg lehet csinálni, nem kell hagyni, hogy a szokások, az előjogok, a hagyományok visszafogják a szárnyalást.
És még valami miatt is fontos volt. Ehhez tudni kell, hogy 1977-ben Meryl Streep a Julia című filmben Jane Fonda és Vanessa Redgrave mellett játszott egy kisebb szerepet. A Jane Fondával közös jelenete előtt annyira izgult, hogy kiütést kapott. A próbák után következett a felvétel, amikor Fonda megszólalt:
– Nézz csak le!
– Mi?!
– Ott. Látod azt a zöld csíkot a padlón? Az a tied. A te jeled. Ha belépsz, benne vagy a fényben. És a filmben is.
Jane Fonda nem csak a filmbe húzta be, de ahol csak tudta, megemlítette a furcsa nevű lányt, s ezzel rengeteg ajtót megnyitott előtte. Meryl, amikor ezt később átlátta, megfogadta, ő is így fog tenni, példaként fog szolgálni a fiatalabb, tapasztalatlanabb színészeknek. Az ördög Pradát visel forgatásán nem csak a másik főszereplő, Anne Hathaway kapta meg Meryltől azt a segítséget, amit annak idején ő kapott Jane Fondától, de Emily Blunt, Stanley Tucci és a forgatókönyv írója, Aline Brosh McKenna is.
Aztán sok egyéb mellett jött a Mamma Mia, a Júlia és Júlia, az Egyszerűen bonyolult, a Vaslady, Florence – a tökéletes hang, a Hatalmas kis hazugságok és tavaly a Kisasszonyok. A 71 éves sztár több mint 60 mozifilmben játszott, 3 Oscar-díjat, 9 Golden Globe-ot, 2 Emmy-t és egy César-díjat kapott. Kiállt az emberi jogokért, a klímaváltozás és a sajtószabadság, a #metoo nyomán létrejött Times’s Up mozgalom mellett, s vezető alakja lett a Donald Trumppal szemben megfogalmazódott ellenállásnak is.
2015-ben, egy Time OUT fotózáson hangzott el:
– Ön feminista?
– Humanista vagyok. Én a szép és könnyű egyensúly oldalán állok.
És ahogyan Miranda Priestly mondaná: Ennyi.
Szabó Brigitta
A cikk a Jelen Hetilapban jelent meg 2020-ban : https://jelen.media/portre/streepeld-meg-meryl-streep-hollywood-kiralynoje-373/
