A Sátántangóval kezdődött, de az is lehet, hogy Az ellenállás melankóliájával, végül is mindegy. Amiben biztos vagyok, hogy soha életemben nem olvastam még csak hasonlót sem korábban. Nem is igen olvashattam, mert Krasznahorkai László valami egészen ismeretlen világot tárt fel a könyveiben, elvadult, lakhatatlan vidékeken élni kénytelen, saját nyomorúságukat a megváltás reményében cipelő hőseivel. Hosszú időbe — és jó néhány új kötetbe — telt, mire gyanakodni kezdtem, hogy szó sincs itt semmiféle ismeretlen világról, a nyomor és a kibírhatatlan sivárság nemcsak valahol az Alföldön, a sárba ragadt kilátástalanság esőáztatta terepén tapasztalható, de ugyanez a hiábavalóság, bénult tehetetlenség ott lappang a nagyvárosban, a panelek rengetegében, a szabadulásvágy minden díszletében, helytől, időtől függetlenül.
Nem gondoltam soha, egyetlen percig sem, hogy Krasznahorkai László besztszeller író lesz valaha is, hogy ölik egymást a népek egy-egy új könyvéért, és toporzékolva követelik majd az újabb tíz-, húsz-, harminc oldalas mondatok szövevényét, de az évek során lassan észrevettem, hogy egyre többen vagyunk, akik ráéreznek a szövegek mélységére és ritmusára, nemcsak hagyják, de akarják is, hogy elvarázsolt dimenziókba röpítse őket a képzelet valósága.
Amikor már harmincegy nyelvre fordítják az életművet, akkor megszületik a sejtelem, hogy mégiscsak lehet valami csoda a lapok, vagy még inkább a sorok között, esetleg mögött, és egyre hangosabban zsong a kávéházi pletyka arról, hogy már bizonyos stockholmi körökben is szóba kerül a kimondhatatlan nevű magyar író — akkor óhatatlanul belopja magát szívünkbe a remény…
Hátha…
Évek múltak el, korántsem eseménytelenül, zseniális magyar tudósok világra szóló teljesítményét ünnepeltük, amikor Nobel-díjjal tüntette ki őket a svéd király, de tudtuk, a kvantum, a mikrobiom, az RNS — egzakt, és vitathatatlan, de Báró Wenckheim hazatérésének irracionális részleteit aligha értékeli egybehangzó szavazattal az emberiség legrangosabb zsűrije.
De miért is tenné, amikor Krasznahorkai hősei finoman fogalmazva is zavartak, vagy együgyűek, vagy éppen követhetetlenül magas intellektussal védekeznek a kilátástalanság ellen, végül is annyi baj van a világban, háborúk, agresszió, katasztrófák árnyékában csörgedeznek a mindennapok, mérhetetlen nyomor és égbekiáltó pazarlás, pitiáner önzés és kivagyi felsőbbrendűség teszi lakhatatlanná az emberiség egyre keservesebb létét.
De az is lehet, hogy mindez együtt, a sok, egyenként, önmagában is megoldhatatlan és feldolgozhatatlan trauma hulláma segít abban, hogy másképp nézzük, lássuk, vagy próbáljuk megérteni kultúránk zsákutcába fordulásának folyamatát.
Mindez persze találgatás, de idén októberben, egy derűs őszi napon, a hírek folyamának deprimáló sodrában, a sok elviselhetetlen "megtámadta", "elítélte", "feloszlatta","betiltotta" közül kiviláglott egy tőmondatnyi napsütés: Krasznahorkai Lászlónak ítélték az idei irodalmi Nobel-díjat.
Van olyan pillanat, amikor egyszerre akad el a lélegzet, és vágyik kifelé az öröm, a hihetetlen viaskodik a diadallal — a reménytelennek hitt ügy győzelme megállítja az időt.
Az indoklást már a kihirdetés napján is csak azok érthették pontosan, akiknek már sikerült átadniuk magukat az író időn és téren átívelő szövegeinek, hiszen a bizottság lenyűgöző és látnoki műveiért ítélte neki a díjat, amelyek az apokaliptikus rémület közepette mutatják meg a művészet erejét.
“Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni” — kezdte a Svéd Királyi Akadémián tartott beszédét Krasznahorkai László három nappal a díj átadása előtt. Azokról az újkori angyalokról beszélt, akik már régen levedlették szárnyaikat, civilben járnak közöttünk, és rémülten nézik az ember felemelkedését, amint megtanult beszélni, írni, szeretni, társadalmat építeni, megteremtette a művészetet, meghódította a világűrt — de közben elkezdett nem hinni semmiben. Az élő adásban közvetített magyar nyelvű előadásban éppen ott tartott, hogy a köztünk járó civil angyalok már egymásnak sem tudnak mit mondani, hiszen ha néma szól sükethez, vagy süket hallgat némát — abból aligha lesz beszélgetés.
És itt megszakadt a közvetítés. “Technikai hiba lépett fel, rövidesen elhárítjuk, maradjanak velünk” — hirdette a felirat, és mi maradtunk is, annak reményében, hogy nem az apokaliptikus rémület beigazolódásának vagyunk tanúi.
A közvetítés rendben folytatódott, és az egész világ tanúja lehetett, ahogy — egy németországi metróban vizelő hajléktalan és az őt üldöző rendőr példáján — az előadó a páriák lázadásának lehetőségét boncolgatta. Van-e, lehet-e lázadás, ha a lázadás mindig az egészre vonatkozik…
Tegnap, ezen a semmi különös, szürke decemberi szerdán, a karácsony-lázon még innen, viszont egy rakás politikai botrányon túl, a szemünk előtt született meg az ünnep: Krasznahorkai László a svéd királytól, XVI. Károly Gusztávtól átvette a Nobel-díjat.
Hiszen ünnep már az is, ha elhisszük, amit Anders Olsson, a Svéd Akadémia tagja mondott: “Nem veszett el minden remény ebben a sötét világban. Csak azt nem tudjuk, mikor fog megjelenni.”
Szabó Brigi
