Amikor Rómeó és Júliáját először láttam, teljesen elbűvölt vele. Valami megfoghatatlan finomság, érzékenység lengte át Zeffirelli filmjének kockáit. Felejthetetlen képekkel engedett utamra.
Firenzében először, csak egy-két évvel később jártam. A város lenyűgözött. Mindenestül. S bár a filmélmény még nagyon közel volt, őrá ott mégsem gondoltam. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy Firenze szülötte, mély kötődéssel városához. Nem gondoltam rá. Pedig a festészet, szobrászat, az építészet mestereinek alkotásaitól elvarázsoltan a kávém mellett üldögélve, akkor és ott, akár megláthattam volna őt az utca másik oldalán.
Mint a nevét most.
Ötven évvel később.
Épp amikor a város régi-újként harmadszorra tárult fel előttem. Élményektől telítetten üldögéltünk egy saroknyira Palazzo Vecchio-tól. A szemközti oldalon egy kis barokk palota bejárata mellett piros transzparens vonzotta a tekintetet.
Az ő neve állt rajta.
Hamar kiderítettük, hogy épp élete utolsó művével szemközt üldögélünk. Mert az nem film, s nem is operarendezés volt. Anélkül, hogy tudtunk volna róla – mint Firenzében oly gyakran megesik –, egy valaha élt mester olyan alkotásába botlottunk, amit a városnak, lakóinak és a világnak szánt. Mert a Complesso San Firenze, nem csak a Fondazione Franco Zeffirelli Onlus, a Zeffirelli Alapítvány otthona, hanem a szándékaihoz hűen létrehozott Előadóművészet Nemzetközi Központjának, a koncert teremnek, a Mester látogatható könyvtárának, és az életművét egész különleges módon elénk táró múzeumának is.
Másnap a reggeli, szünet nélkül ömlő eső átírta terveinket. De világába még ernyő híján, az ódon falakhoz lapulón haladva, pocsolyákon átugrálva sem volt kihívás megérkezni. Nem számítottunk arra, ami ott bennünket fogadott.
A hely szelleméből már a recepcióstól is kaptunk, aki figyelmességével jelképesen az összes ajtót megnyitotta előttünk.
Felfelé indultunk.
Minden lépcsőfokkal egyre tisztábban, egyre közelebbről szólt Maria Callas összetéveszthetetlen, a teret lassan teljesen betöltő szopránja.
Egyszercsak minden mögöttünk maradt.
Zeffirelli művészi életének relikviái a világ legnagyobb operaszínpadaira vittek. Meg filmforgatásaira. A megálmodott díszletei kivitelezésének fázisaiba avattak. A kosztümök nehéz selymei, csipkéi kiválasztásának miértjeiről tudattak. A skiccek, a világosítási instrukciókkal ellátott látványtervek, a kézzel készített makettek, megfestett színpadképei elénk tárták egy mesterség kivételesen magasszintű művelését, minden szinten való birtoklását. Amiben ott visszhangzott minden.
A kimagasló mesterségbeli tudás és annak teljes kultúrája. Ami által az olasz reneszánsz humanista mesterei Giotto, Leonardo, Michelangelo, Raphael, Botticelli saját mesterségeiket zsenialitásukkal ámulatba ejtő művészi magasságokba emelték.
…és ott visszhangzott benne még valaki.
A Medici ház főágának utolsó leszármazottja. Egy hölgy. Egy művelt, bölcs asszony. Anna Maria Luisa de’ Medici.
Ha hihetetlenül hangzik is, hisz a választófejedelem asszony sosem lett uralkodó, Firenze felbecsülhetetlen, műkincsek adta gazdagsága mégis egyedül neki köszönhető. Lényeglátása nélkül annak javát könnyedén széthordhatták volna.
Anna Maria Luisa, hat évvel azelőtt, hogy földi léte véget ért volna, örökös híján – mert gyermektelen házasságban élte életét férje haláláig –, elhatározta, hogy módot talál a Medici ház háromszáz év alatt gyűjtött művészeti alkotásainak, kincseinek, történelmi és kulturális hagyatékának védelmére, egybentartására.
A kezdeményezésére megírt és 1737. október 31.- én aláírt Patto di Famiglia, a Családi Paktum lett jogilag hivatott mindezt biztosítani. Annak harmadik cikkelyében világosan lefektette, hogy minden Medici művészeti alkotásnak, kincsnek, könyvtárnak Firenzében, Toszkánában kell maradnia. Az állam díszeként, az emberek szolgálatára, a külföldiek csodálatának kivívására. Így kell legyen.
Örökre.
Ahogy a hála él a firenzeiek szívében iránta.
Gyakorlatilag minden – az Uffizi képtár műremekeinek legnagyobb része, szinte minden, ami Pitti palotában, a Bargello múzeumban látható, a Michelangelo tervezte, kivételes gyűjteményű Laurenziana könyvtár, a felbecsülhetetlen kincsek – amit a nagyhercegre, a nagyhercegségre örökül hagyott, azt kikötésével egyben az ott élőkre is hagyta.
Ennek huszonegyedik századi folytatása látszik Zeffirelli utolsó létrehozásában. Mintha ennek jelképe lenne a San Firenze Complesso 3700 négyzetméternyi renováltatott terével, benne mindazzal, amit hátrahagyott.
A város díszeként, az emberek, a művészek szolgálatára, a külföldiek újabb csodálni valójaként.
Művészetének gazdagsága most már igazán a közé.
Örökre.
