Most mondhatnám, hogy csupa égőszemű egyetemista és mainstream-kerülő filmespalánta hozzáértő gyülekezetében néztem meg Fliegauf Benedek filmjét (kétszer) anno 2003-ban, a Tabán moziban – de nem. Voltunk ott mindenfélék, jött-ment értelmiségiek és kétkezi ápoltak is szépszámmal, olyanok, akiket kivetett magából az akkor már erősen gyengélkedő mentálhigiénés ellátás, és olyanok is, akik esténként rutinosan, házilag szokták pofánvágni menetrendszerű szorongásukat. Mindenesetre a Tabán hosszú és vékonyka nézőterén mindenki kerek szemekkel bámulta Feldmár András méretes eretnekségét, és lázadó kamaszkora legszebb nyara jutott róla eszébe.
Valójában ma sem értem, mi hatott olyan elementáris erővel, talán a szokatlan, arcra-arc vágástechnika, talán a megszokottól homlokegyenest ellenkező közlendő, de tény, hogy meghatározó élmény volt látni és hallani, amint egy kanadai pszichológus arra inti magyar nézőit: soha, senkinek ne higgyenek el – semmit. Főleg azt ne, hogy elmebajukról, depresszióként diagnosztizált megfelelési kényszerükről, mások érdektelenségéből fakadó életképtelenségükről, lakhatatlan kiszolgáltatottságukról ők tehetnek, azt meg pláne ne, hogy mindezt egy marék, receptre felírt kemikáliával (gyógyszer) valami fehérköpenyes tekintély majd helyre biccenti.
Egy szanaszét politizált ország fővárosának eldugott művészmozijában a közönség azt hallgatta, nagyon méltánytalan, hogy az orvostudomány kisajátította a pszichoterápiát, holott Arisztotelész óta tudható, a mentális állapot az etika függvénye. Az etika épp arról szól, hogyan bánunk egymással – mit engedünk meg magunknak, és mit engedünk meg másoknak – ez, pedig már a szó klasszikus, görög értelmében politika, az antikvitásban művészet is. És tényleg. Igazi művészet legalább annyi hatalmat teremtenünk magunknak, amivel megtehetjük, amit akarunk, illetve nem kell megtennünk, amit nem akarunk. Ehhez képest valóban sokkal egyszerűbb „felíratni” valami antidepresszánst, ha elvesztettük a reményt, ha elment az életkedvünk, netán valami antiagresszánst, ha szakad a spárga, mert ugye cérnáról már nemigen beszélhetünk.
Na, gondoltam, ebből balhé lesz. És tényleg lett.
De nem olyan, és nem azért.
A szakma (mármint a pszichiátria) népesebb és tekintélyesebb, gyógyszerjúzer tábora először kiátkozta, később negligálta, átnézett rajta, orvosi diplomahiányról mormogott megvetően, – és lepszichológusozta Feldmár Andrást.
A tabáni időkben monomániámmá vált, hogy találkozni akarok vele. Tűvé tettem érte a világot, közös ismerősöket kerestem, üldöztem előadás-szervezőit, ott nyomorogtam a rajongó-hallgatók tömegében, elolvastam minden sorát, és minden sort, amit róla írtak, hogy, alkalomadtán nagyon pontosan kérdezzem meg tőle – ugyan miért nem fél, méghozzá nagyon.
Miért nem retteg, hogy simán lelövik minden rend felforgatására alkalmas nézeteinek nyílt terjesztéséért, hogyan merészel a világszerte jól bevált szedálás helyett harsány ébresztőt fújni, és egyáltalán: honnan veszi a bátorságot, hogy megkérdőjelezze egy kényelmesre kitaposott hierarchia létjogosultságát?
Aztán találkoztunk, többször is. Egyszer egy könyvesboltban, ahol, az akkoriban még leginkább csak egyetemi hallgatósághoz szokott professzor, a patinás falaknak és a könyv-premierközönség fülének meglehetősen szokatlan szavakkal ismertette esettanulmányát. Igaz, csak úgy röpködtek a „négybetűsök” – érdekes, angolul is, magyarul is négy betűből állnak a kifütyülésre és/vagy kipontozásra kárhoztatott szavak – mégis meglepő volt, ahogy egy hölgy népes társaságával, és egy „anyám, borogass!” sóhajjal az ajkán, sietve elhagyta a helyiséget.
Sokáig nem értettem, hogy miért nem mondandójának lényege, azaz a lázítás érinti meg Feldmár András közönségét, miért a forma, a szóhasználat taszítja, vagy hozza tűzbe a hallgatóságot, amíg rá nem jöttem, hogy én is félreértettem.
Egy későbbi, hosszabb beszélgetés kellős közepén történt, amint éppen olyan, szándékosan provokációkkal kínoztam, mint hogy „ugyanmár! milyen választási lehetőségről beszélsz, ha üldöz az apeh, gályáztat a céged, szívat a főnököd, tanulnak a gyerekeid, és húszéves jelzálog van a házadon.” (Bocsánat, de a professzor mindenkivel tegeződik magyarul.)
És azzal folytattam volna, „naná, hogy bárki boldogan kiokádná magából minden mentális kínját egy, a filmben, és a könyvekben is említett, kiadós – amúgy pszichedelikus hatású – iowaska tea-parti után, ahogy ez az észak-brazil törzseknél szokás, de sajna, nálunk egyetlen használható sámán sincs a kerületben, vagy ha van, hát nem veszi fel a mobilját.”
De ezt már nem mondtam, mert nem lett volna igazságos, ugyanis senki sem mondta, – ő aztán biztosan nem – hogy az embernek kötelező lenne annyira hülyének lennie, hogy egyetlen földi jelenését maga tegye tönkre. Épp azzal, hogy főszerepet kínál afféle epizodistáknak, mint cég, főnök, vagy hatóság. És alighanem ez Feldmár András magyarországi sikereinek titka.
Azért rajonganak érte sokkal többen, mint ahányan ki nem állják, mert útját állja az instant kérdésekre adott, szintén azonnal oldódó válaszoknak.
Ezért vette vállára az új generáció új hulláma, ezért alakultak vörksopok a praxisa mentén: szociológusok, szociális munkások, teológusok, művészek és pszichológusok segítették megvalósulni Lótusz-programját, mely a mentálisan „beteg” fiataloknak biztosított menedéket.
Előadásaira elővételben elkel minden jegy (és nem is olcsón) könyvei besztszellerek lesznek, (pedig sokáig szerkesztetlenül lapátolták kötetbe élőbeszédben élvezetes, olvasmányként nehezen befogadható gondolatait), minden róla szóló dvd és videó közkinccsé válik a YouTube-on. Az utóbbi időkben pedig szívecskékkel teletűzdelt weboldalakon invitálják egymást fellépéseire a hölgyrajongók, képe talán már kint van néhány feminista és megannyi kékharisnya falán. Vajon miért nem lennék meglepve, ha valahol már nagy mennyiségben nyomódna az I Love Feldmar feliratú póló, négy méretben, divatszínekben…
Csak azt ne add Istenem, hogy nézettségmegdöntő tévé-tóksó jusson róla eszébe valami élelmes, kertévés producernek.
A cikk a Népszabadság Arcok rovtában jelent meg 2004-ben.
Szerző: Láng Zsuzsa
