Megfoghatatlan, mikor barátkoztam össze a csenddel. Annyira természetes volt jelenléte, ha épp volt. De az biztos, hogy milyenségét már réges-rég jól ismertem, mikor ott, akkor a ránksötétedő estében rátaláltam. Szótlan csatlakozásom zavartalanul fogadta. Jó ideig együtt támasztottuk házunk falát.
Csendet hallgattunk.
Csendet hallgattam a világ egyik legcsodálatosabb zenészével.
A többiek még a vacsoraasztalnál zsibongtak, mikor észrevettem, hogy nincs velük.
Nem is tudom, hogy keresése közben hogyan jutott eszembe a kertbe is kinézni.
Kezében vizespohárral, hátával, jobb talpával a falnak támaszkodva találtam, lehúnyt szemmel, mozdulatlanul. Amikor érzékelésemnek engedett, fejét nem, csak lassan nyíló szemeit fordította felém. Csak jóval azután szólalt meg.
„Születésem óta sem hallottam ilyet. New York nincs zaj nélkül.”
Soha – mondta, és finom hallását tovább fürdette az alig ismert, ajándék-csendben.
Victor Bailey új élménnyel gazdagított.
Elmerülése a számára oly ritkán tapasztalhatóban megejtően bensőséges volt.
Élménymegosztása pedig egyszeri, megismételhetetlen történés.
A közös csend összesimította a zajokban megélt különbözőségeinket. A zajokét, amit nemcsak életünk kísérő elemeiként, de választott, megtalált megnyilvánulási formánk, a zene miatt is ismertünk. Hallgattam csendemből őt játszani, ahogy csendjéből engem ő énekelni.
Megmártóztunk egymás rendezett zajaiban is.
Szándékkal.
Egymás világába lépni zajjal, csenddel is lehet felkavaró, megnyugtató.
Mert van zavaró és élménnyé rendezett zaj, s csend is.
Figyelünk-e rá, hogy belépéseink a másik terébe csendből vagy zajból indulnak.
Zajosságaink mennyi figyelmet hagynak szabadon? A másikra. Magunkra. A zömmel zajban létezés mennyi esélyt ad csendjeink összehangolására? Egymás harmóniába segítésére? Mi vezet el bennünket egymás világába? Magunktól a másikig?
Nagykacagásokkal teli kicsikoromban, barátságosságom, nyitottságom,
nyíltságom ellenére sokat voltam egyedül, hiszen életem barátja, Nagyapám hároméves koromra a csend birodalmába költözött.
A nyári szünetben, a padlásfeljáró lépcsőfordulós pihenőjén berendezett babaszobámban, az öreg szőnyegen üldögéltem, s órákig is eljátszottam egy babával,
meg a mackómmal.
Egyedül.
Nem zavart, ahogy az sem, hogy alig volt játékom. Azt a világot nem a játékok sokasága, hanem a képzeletem szárnyalásai építették. Az a csend álmodni engedett.
A jóga csendje – amiről akkor és ott még mit sem tudtam – a folyamatok külső-belső hangjainak elengedéséhez segített. Akkorra már ismertem a kiénekelt hangok közti csendek jelentőségét is. A szeretett emberrel való hallgatások gazdag csendjeit, ahogy a magányét is, s a mindezektől nagyban különböző csúcsok csendjét. Még csak kevésen jártam akkoriban, de mert mind külföldi történéshez kötődött, élményeit egyedül éltem át. Ez sokat segített a megfigyelésében.
Megfigyeltem, átéltem, megéltem.
A csendek rendje.
Úgy tartom, ezek mentén rajzolódik pályafutásom. Ehhez azonban azt is észre kellett vennem, hogy a jelenlétnek mindig van egyfajta harsánysága, akármilyen finom is. Figyelmet követel, át kell törnie a teret, a csendet, a környezet zaját.
Másként nem megy.
A hangosság figyelmet akar. Csoda, ha sokan nem válogatnak az eszközökben? Hogy mások meghallgatására eközben mennyi esély marad?
Látható.
Saját hangunk hallatásának sürgetése sok minden mást háttérbe szorít.
Hányan nem értették már a csendjeim...
De hányan...
Hányféle módon jövendölték már emiatt az elkerülhetetlen elfeledésem! Ha vagy,
nem kell emlékezni rád. Ennyi. Így gondolom. Csak figyelni, meghallgatni, érteni kell, ha fontos vagyok neked.
A csend, a kivárás, a szünet az egyensúly része. Mindenkinek magának kell tudnia, mi az, amitől kibillenthetetlen marad. Amúgy egy életen át magyarázgathatja a zajongás természetességét. Igazolásul aztán keltheti is azt.
Megtévesztő lehet a bölcsek hallgatása. Elvonulásuk. Tudásuk védelmezése.
Átgondoltságukkal mintha alulmaradnának a hangoskodók ellenében. Aztán ha ők már nem is, de utódaik hallgathatják gondolataik magyarázóinak hangoskodását. Azt, ahogyan azok, az alkotói csendben született eredeti gondolatokat magukénak tulajdonítottan dadogják. Sántító részmegértéseiket harsogják.
Az alulmaradni látszóknak valójában csak a megnyilvánulásaik, megszólalásaik közti idő csendes. Megnyilvánulásaik erőteljesek. A csend jutalmát kínálják. Mint Gandhi egykor.
A rálátás, a megértés, a kiteljesedés, a nagyság lehetőségét csillantják meg. Míg a hangoskodók a fenyegetést, a mindenkori büntetés ígéretét hozzák.
Az elhallgattatást. A bátorság kudarcát.
... és igen.
A csend átmeneti, a zajok állandósulhatnak. Csendjeink bennünket visszhangoznak.
Tartalmasságunkat, félelmeinket, teljességeinket, ürességeinket. Lehet, hogy ettől félünk?
A mindezzel való szembesüléstől, hogy a csendben bármi kiderülhet?
Zajok nélkül felerősödhet az elveszettség érzése? Az erőtlenségé?
Legyen inkább zaj...
A zajok egykor csak jelzésre szolgáltak. Veszélyek jelzésére. Most győzelmekért hangoskodunk. Erőt akarunk sugallni. A hely, tér, helyzet, s a figyelem birtoklásával.
Pedig nincs nagyobb erő a csend uralásánál.
A csend barátja bátor.
Eltávolodását nem szervezi.
Távoltartani magát önmagától, másoktól szükségtelen.
Ő, aki bármi sűrűjében előbb-utóbb eligazodik, aki a mindenkori tisztásra igyekszik,
nem fél a csendtől, előle miért menekülne?
Meghallgatja, megéli.
Az idő múlását nem okolja.
Kivár, ha kell.
Nyugtot talál.
Unalom, kényszer nem sürgeti.
Új kezdeteit észszerűen indítja.
Okkal.
Nyugalomból.
