Jacob Collier a mostani idők zenei életének egyik legnagyobb ajándéka. Mindegy mit játszik, mit énekel, milyen hangszert szólaltat épp meg, hatása varázslatos. A legegyszerűbb zenei hangsorokat is egészen kivételessé teszi. S a közönség tökéletesen követi. Mintha érzékeik kifinomulnának, ritmus és hangnemváltások hullámait szelik vele a legnagyobb természetességgel.
Néha vezeti őket, máskor csak tudja: vele tartanak.
Ahogy Stockholmban is történt, amikor a Dancing Queen feldolgozását saját zongorakísérettel énekelni kezdte. A közönség hamar vele tartott.
Jó – mondanák többen is –, hol énekelnének vele egy Abba dalt, ha nem Svédországban? De persze a vele éneklésnél ez jóval több lett. Halkan kezdték, aztán már felbátorodva zengett kórusuk, mígnem ki, majd újra beszálltak. Olyan hihetetlen zeneiséggel, hogy hangszerelt érzete lett tőle az egyzongorás dalnak.
Mennyei – írja az egyik bejegyzésben valaki –, amit a közönség magától egyet gondolva a dalhoz hozzátett. Azt mutatja, írja szinte kiegészítésül valaki más: az emberek nem csak hajlanak a közösen megélhető jóra, de akarják is azt.
Főleg, ha a környezet engedi.
Itt engedte.
Vele tartottak hát.
Játéka invenciókkal teli. Az értelem és érzelem gazdag tárháza. A muzsika végtelen lehetőségeinek feltárása. Egyszerűségében, a harmonizálás legmagasabb szintjeinek bonyolultságát is természetességgel átadó.
Ebből alakult az egymásra hatás. A művész és hallgatóinak duettje.
A dalt itt hallgathatod meg:
Katona Klári Jacob Collierről szóló írását pedig itt olvashatod el:
Katona Klári
