Annyiféle felvetés összegződik vele kapcsolatban, ahogy benne is. Hiszen ezerszínűek a felvetései, mindenből az látszik. Minden különlegessége abból adódik. Attól egyedi a hangszeréhez, a zenéléshez, a közönséghez, a klasszikus muzsikusi léthez való közelítése. Mint olyasvalakié, aki az elődök alapvető, megkérdőjelezhetetlen tisztelete mellett mindent képes lenne újraírni. Aztán a következő pillanatban az eredetiségükhöz hűen felmutatni, megint átfogalmazni, majd megint az eredetiekhez visszatérni, azoktól újra ellépni, a keretekből kilépni, s eközben bármikor szabadon benne maradni. Mindezek fölé helyezkedni, majd az egészbe visszakerülni. Bármin változtatni, bármit ugyanúgy hagyni. Könnyedén. Mert a felvetések minden formája érdekli. Nála minden játszik. Csoda, hogy nem az ismételgetések, hanem az állandó megújulás híve? Nem, nem az. Ami viszont igazi csoda, az az, hogy mindezt kislánykora óta csak fejleszti, tökéletesíti, gyakorolja. Mi több, fenntartja, éli. Játszi könnyedséggel.
A zenéért zenél, a játékért játszik ott, a magaslatokban, ahová elért.
Csodagyerek, kislány, nagylány, nő. Egyszerre. Természetesen, vonzón, magával ragadón.
Peking szülötte.
Harmincöt éves korára a világ legnagyobb zongoristáinak élvonalához tartozik. Virtuozitása, játékának érzelmi mélysége és magával ragadó színpadi jelenléte miatt karizmatikus művészként ünneplik. Játszott a világ legnagyobbjainak tartott karmestereivel, nagyzenekaraival.
Művész családban nőtt fel. Édesanyja táncos, édesapja ütőhangszeres volt. Belőle táncost faragtak volna, de ahogy mondja, ahhoz sem eléggé hajlékony, sem elég fegyelmezett nem volt. A szülei nászajándék-zongorája viszont a sarokban mintha csak rá várt volna…
Bár a ritmusok terén hajlíthatatlan apja már a tanulás első pillanataitól sem hagyta neki, hogy játéka pontatlan legyen, egy jó darabig mégis úgy közelíthetett a hangszerhez, mint egy játékhoz. Milyen nehezen érti a felnőtt világ – jut eszembe őt hallva, amiről már annyit gondolkodtam, hogy akár egy hangszer vagy a saját hang önmagunk számára való szabad felfedezése mennyire meghatározó lehet a továbbvivő úton, mielőtt egy kisgyermeket zenére kezdenének tanítani és az elvárások, a teljesítés, a megfelelés ösvényére léptetnének. Meg ennek hiányában, a hirtelen, örömfosztó megfeleltetés miatt, sok tehetség nem bomlik ki. És ahogy meséli, pontosan értem, mi mindent adott hozzá neki ez az indulás a játékosság, az öröm későbbi megtartásához. Az, hogy az elején csak játszadozott a lehetőséggel, a hangszerrel, a hangokkal. Önfeledten.
Aztán édesanyja elvitte a Hattyúk tava próbáira. Hogy a zene maga volt az, amit megértett, vagy az érzelem hatott, amit a zene benne megébresztett, máig nem tudja, csak azt, hogy újra meg újra hallani akarta. Aztán más szerzők zenéjét is ugyanúgy, újra meg újra. S amiatt kezdett el tanulni, ami ettől benne megnyílt.
Milyen hosszú volt az út a csúcsra? Rövid, de szinte mellékes is, mert töretlenül előre tart, felfelé halad. Miközben egész attitűdje őrzi a játékosságot, a játszani képes állapotában tartás minden ajándékával, nagyszerűségével. A törekvés, a küzdés egy pillanatra sem szüremkedik át sem a kezén, sem az arcán, sem a testén. Mert nincs. Merem állítani. Kritikusait is lenyűgözi, milyen könnyedséggel szólaltat meg egy-egy különleges nehézségűnek tartott művet is. Sokáig Csajkovszkij hatása miatt, elsősorban az orosz zeneirodalom nagyjainak darabjait játszotta. Aztán nyitott. S a három magyar kortárs zeneszerzőnk – Ligeti, Kurtág, Eötvös – közül Ligeti műveit is játssza, Liszt, Ravel, Chopin, Berg, Sosztakovics, Gershwin, Prokofjev vagy Rachmaninov szerzeményei mellett, akinek c-moll zongoraversenyébe, úgy tartják, egyenesen új életet lehelt.
Ha közönség elé lép, mentális éberség, érzelmi felfokozottság kell mindehhez, amire megtanulta felkészíteni magát, hogy biztos legyen benne, a kezében van a megoldás. Képletesen és szó szerint is. Egy három évvel ezelőtti koncertbeszámoló néhány mondata pontosan tükrözi, miről is beszél: Wang az egész művön keresztül utat mutatva hívta Nelsons karmestert és a zenekart, hogy kövessék, amire ők teljes rácsatlakozással feleltek. Persze, hisz a zenekarral különleges kapcsolata van – mondhatná erre bárki, aki pályáját elemzi, de nem csak erről van itt szó. Hanem elsősorban róla. Arról az egyedi megközelítés-együttesről, amelyben lénye kifejeződik. Mert igen, a Boston Symphony Orchestra karmesterével és tagjaival megéltek hozták meg neki húszévesen a nemzetközi áttörést, amikor Martha Argerich helyett beugrott és megmentette a minden idők egyik legnagyobb zongoraművészével meghirdetett koncertet. Mégis, többről van szó. Alapvetően róla. Akiről egyik első benyomásom ugyanez volt, amikor Gershwin Kék rapszódiáját hallottam tőle játszani. Játékával vezet, hív, visz.
Ahogy láttán azt is érzékelni lehet, hogy a teremtett összhangban milyen szinten kapja meg a zenekarok tisztelettel teli, odaadó együttműködését, támogatását, hogy játéka még szárnyalóbb, finomabb vagy épp a vadságig energikus lehessen. Az arcán átvonuló érzelmi hullámzás műértést adó. Csodálatos képessége van egy adott zeneszerző zenei és alkotói gondolatiságának életre keltéséhez. Nemcsak interpretálásához, de reprezentálásához is. Egy helyütt fel is vetik róla, hogy egy-egy művel képes úgy bánni, mintha ő írta volna. Még véletlenül sem a kisajátítás, hanem a tökéletes átadás okán – teszem hozzá. Egy koncert progjamjának összeállításakor a sorrendet az utolsó pillanatig halogatja, mert a műsorra tűzött darabok egységbe rendezésével is úgy bánik, mint egy zeneszerző: megkomponálja. Nem véletlen, hogy új közönségréteget vonzott a koncerttermekbe. Megváltoztatta a klasszikus muzsikusokról alkotott képet. Aminek egyik része abból fakad, amit magamnak már korábban a közönség újraélési vágy-igényeként fogalmaztam meg, s amiről ő így beszél: „Azt vettem észre, hogy az emberek anélkül alakítanak ki elvárásokat a művészekkel szemben, hogy érzékelhetően nem számolnak a fejlődésükkel, a teljesedésükkel.” Felvetése már önmagában jelzi, hogy ezt megváltoztatni valónak gondolja. Mert ha elérkezik a pillanat és bizonyos műveket kinőtt, le kell vedlenie, mint kígyónak a szűkké lett bőrét, hogy új bőrében élvezze a következő feljődési szakaszba érése minden kényelmét, otthonosságát.
Addig, amíg…
Mert tudja, hogy egyszercsak megint képessé lesz a megújulás következő állapotába lépni.
Lenyűgöző.
Egyszerűen csak jól esik őt megcsodálni.
Katona Klári
A cikk a Jelen hetilapban jelent meg: https://jelen.media/athallasok/yuja-wang-magas-fokon-3340/
