Csakúgy kavarog bennem minden, ahogy az előttem pergő képsorokat nézem. Döbbenetes, ismeretlen nyíltsággal megfogalmazott kérdésekbe futok bele a Farmacy of Light címmel készült dokumentum filmet nézve.
Egymásba érő gondolatszálak kapcsolódnak váratlanul az életem legkülönbözőbb életszakaszaiból. A már érteni vélt, megértettnek hitt, elfogadhatónak tűnő szálakból szövődő kép azonban még távolról sem tiszta. Ott a sok megkérdőjelezett teória, megdőlt elmélet, ellentmondás, követendő, elvetendő szemlélet, meg a megválaszolatlan kérdések sokasága. Mind-mind egyetlen dologra mutatnak: sosem tudtuk pontosan mit együnk, mit kéne ennünk?
Felnövekedésem során, ez sokáig nem is volt kérdés. Nem is lehetett. Akkoriban a végre minden nap tisztességes étel kerül az asztalra fellélegzésébe születtünk bele. A háború élménye még rengeteg felnőttben élt élénken. Azt ettük, amit jószívvel az asztalra tudtak tenni. Nem volt válogatás. Az fel sem merült. Hogy a tápértékről gondolkodjunk, kinek jutott volna eszébe? Az volt a fontos, hogy mindenki jóllakjon. Szüleink, nagyszüleink hálásak voltak, hogy ez napról-napra sikerült. Meg azért is, hogy az ünnepi asztalra mindig bőségesebben kerülhetett étel. Nem volt kényelmi étkezés, s ha volt nagyszülő, a közétkeztetést is kerülték. A maguk készítette ételben bíztak. Meg a hozzávalókban, amiből főztek.
Mire az ételhiány sötét árnyéka elhalványult, lassan megjelentek az étkezéssel kapcsolatos teóriák. A mit miért ne együnk-félék. A szénhidrátok, a zsírok, a proteinek, a kalóriák bevitelének számolgatása. Bizonyos ételek káros hatásainak listázása. Máig nem dőlt el, hogy egészséges-e a tojás, vagy sem? A vaj, a margarin, a zsír, az olaj dilemmát is életben tartják. A tej, a kenyér maradt a leghosszabban szent és sérthetetlen. Azok még jó ideig kétségek nélkül kerülhettek az asztalokra. Aztán velük együtt, egyre több élelmünk került a kétséges zónába, s mára egyre több mindenbe harapunk bele úgy, hogy tudjuk, azt igaziból nem kéne megennünk. Ennek ellenére kerül a szervezetünkbe, a gyerekeink, szeretteink tányérjára.
Étel. Eleség. Táplálék. Az éltető. De tényleg éltető?
A szójáték nem véletlen a dokumentum film címében. Farm-acy, s nem Pharmacy, ahogy a fény gyógyszertárát kifejezik. Mert a farm, a farmon folyó termesztés megváltoztatása, rehabilitálása lehet a kulcsa annak, hogy az ételünk valóban gyógyszer lehessen, ami a pharma-hatás miatt – ami alatt itt a termőföld és a növények vegyi kezelése értendő – egyre kevésbé tud az lenni.
Az ételünk nem táplál eléggé.
Nem ad elegendő energiát.
Nem szolgálja eléggé testünk működését.
Nem segít egészségesnek maradnunk.
Érzékeljük?
Valamennyire, azt hiszem. Azonban még mindig inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy így van. Nem úgy, ahogy a filmben megszólalók. Ők tudják. Tudják miről beszélnek. Tudják, miért szólalnak meg bátran kutatóként, tudósként, termelőként. Mert nemcsak azt tudják, hogy baj van, hanem azt is, hogy mi a baj és főleg azt, hogy azzal mit lehet, mit kell kezdeni. Az általuk felrajzolt kép durva, ijesztő, miközben reményt adó. Mert hiszik, hogy a kialakított helyzet végtelen súlyossága ellenére, van kiút. Olyasmiről beszélnek, amire nem könnyű ránézni, amivel nem könnyű szembenézni, mégis kihagyhatatlan, mert az életünk, az életerőnk, az egészségünk, az ellenállóképességünk az, amiről a tény alapú felvetéseik kapcsán máshogy kell gondolkodnunk.
Fénylények vagyunk – állítják a filmben. Ugyanazokkal a fotonokkal a testünkben, amit a növények a fotoszintézishez használnak. S mert így van, fényszükségletünk is van. Ami a napfény mellett, a napfény átjárta gabonák, zöldségek, gyümölcsök megadásával jutna szervezetünkbe. De jut-e belőle elegendő? Juthat?
Fény. Minden földi élet energiaforrása.
Olyannyira hitetlenkedővé lettünk, hogy az igazat elfogadni egyre nehezebb. Néha hihetetlenebbnek tűnik, mint az, ami nem igaz. Annyira elfogadtuk, annyira beletörődtünk abba, hogy a dolgok nagyrésze elhallgatott, hogy az érdekek állandóan felülírják a józan észt, hogy szinte semmi befolyásunk sincs az ilyen, és hasonló léptékben történő folyamatokra.
A csirketartás kegyetlen körülményei, a növekedésük ütemébe való beavatkozás, a levágásra kerülő haszonállatok húsába került antibiotikumok, a termőföldeken szétszórt gyomirtók, amikből hacsak tényként egyedül a Glyphosate egekbe szökő mennyiségét ismerjük az Amerikai Egyesült Államokban, az is rémisztő, az állagnövelők a kenyérben, a génmanipulált vetőmagok, amiből a mindennapi kenyerünk alapját adó búza nő, az ízfokozók, az indokolatlan cukor hozzáadás a legkülönbözőbb élelmiszerekhez, még a kolbászokhoz, szalámikhoz is, a színezékek, a mesterséges érlelők…Úgy tűnhet, már szinte sorolni is minek.
S akkor fénylényként beszélnek rólunk? Azt hozzák szóba, vajon az élelemmel kerül-e belőle elég a szervezetünkbe? Fény? A szervezetnek? Fénybevitel étellel? S, hogy még a termőföldnek is ugyanolyan mértékben van rá szüksége? Hogy az egészségünk és Földünk egészsége emiatt teljességgel összefügg? Miről beszélnek? – lobbanthatnák fel elsőre bárki indulatait ezek a felvetések.
Igen.
A fényről beszélnek.
Minden földi élet energiaforrásáról.
És, igen. Önkéntesek, a tudományt forradalmasító tudósok, kétkezi emberek, józan ésszel élő földművelők közvetítik azt, amit a fényről, mint energiáról megértettek. Az energiáról, ami a növényeket élteti, ami az ember metabolizmusát működteti, az energiáról, ami a fizikát és a biológiát oly módon köti össze, aminek megértéséhez mégcsak most rajzolódik ki teljességében igazán minden.
Mert gondolunk rá, vagy sem, az oxigén, az ásványok, a tápanyagok mellett, a fény minden egyes sejtjét átjárja szervezetünknek. Életben tart.
A Farmacy of Light mondandójának középpontjában – Erik Cutter, a biofotonika elkötelezettjének, az újító mezőgazdásznak személyes története mellett – a foton-energia koncepciója áll, ami a fizikában ma már nem egy metafóra.
Ez az energia, amit a fotonok, a fény részecskéi szállítanak, számszerűsíthető, mérhető. Alapozni lehet rá.
Ahogy Erik Cutter termelői tapasztalataira. Arra, ahogy megvalósította, ahogy azt a követőknek tanítja, ahogy az előrevivő közösségek megalakításáért tesz, hogy egyre többen legyenek, akik az emberi életet segítő zöldségek, gyümölcsök termelésébe fognak. S alapozni lehet a filmben szereplők tudására, akiknek egyetlen szándéka azt a Föld megmentésének szolgálatába állítani. Ahogy a 2020-ban bemutatott Kiss the Ground dokumentum film alkotóinak és a filmben megszólaló hozzáértőinek is, akik a makacs tényekkel alátámasztott felvetéseikkel, gyakorlati javaslataikkal ugyanezért élnek és tesznek. Az élet veszélybesodrásának képeit mutatva, a termőföld kizsigerelésének égbekiáltó következményeit láttatva gondolkodtatnak el. Az ember jóljárási vágyának önmaga ellen fordított fegyverét látjuk helyzetről - helyzetre elsülni benne. S mégis, mindkét film alapvetően a kivezető útról szól.
S még valamiről.
Bármilyen furcsán hangzik is, a helyzet kíméletlenül nyílt feltárása közben másról sem, csakis a reményről.
