Megnyugtatlak.
Nem késted le Wim Wenders Perfect Days - élményét.
Ahogy én sem. Mondhatom, mert hozzám is csak a napokban ért el.
S már tudom, hogy 2023-ban bemutatott filmjét nem lehet lekésni.
Bevár. Hogy amikor rátalálsz, mindenestül elérjen, még kimondatlan mondandója is belédivódjon, a tiéd lehessen.
Belegondoltam, mi mindennek kellett ahhoz történnie, megtörténnie, egybeesnie, hogy ez a film létrejöhessen.
Sok mindent megelőzve, hosszú évekkel a forgatását is, az egyik karácsonyon, Wim Wenders az évtizedeket átívelő próbálkozásai után, hogy végre mindenki kedvére legyen filmválasztása a közös, családi karácsonyos filmnézéshez, megtalálta a már vagy húsz éves Shell We Dance eredeti, japán változatát, és akkor megtörtént a csoda. A kiválasztott filmmel, először sikerült egyöntetű örömöt okozni, a Wenders rokonság apraja-nagyjának. De ennél több is történt. Filmes énjét Kōji Yakusho játéka és tekintete örökre megfogta, lenyűgözte. Nem tudhatta, hogy ennek egyszer még jelentősége lesz. Nem sejthette, hogy Tokió város 2020-as olimpiai játékokra való felkészítésének az egyik beruházásaként tizenhét új, világos, japán építészek egy csoportja által megálmodott utcai WC épül, amihez egyszer majd neki is köze lesz. Azt végképp nem, hogy ezáltal újabb felismerései lesznek az életről, és azok majd Kōji Yakusho tekintetében tükröződve találnak utat az emberekhez.
De a nyilvános illemhelyek meghökkentő tervét valaki kigondolta, elfogadtatta, végigvitte.
A szálak ennél a pontnál még nem értek volna össze.
Közben azonban lett valaki, aki úgy érezte, nem hagyhatják, hogy a covid miatt későbbre halasztott és végül üres lelátók előtt, csorbán lezajlott olimpia után, mindaz, amit a tokiói nyári olimpiai játékokra, a várható külföldi látogatók fogadására terveztek, fejlesztettek, építettek – köztük a Tokyo Toilet Project is –, az a világ számára ismeretlen maradjon. S mert a tizenhét építészeti remekké lett WC létrejötte mögött a Nippon Alapítvány állt, továbbra is nagyban lehetett gondolkodni. Így már nemcsak egyszerűen dokumentálni akarták elkészültét, de világhírű filmessel szerették volna megörökíttetni a világon egyedülálló kezdeményezést. Ezt tartották méltónak az építészek elismeréséül, az alapcéljuk megjelenítéséhez, amit a művészet hozzájárulása a közjóhoz gondolataként fogalmaztak meg.
Emiatt kapott tőlük Wim Wenders is levelet, amit elmondása szerint csak átfutott, majd félretett. A levélben foglaltak érdekessége önmagában nem tette őt érdeklődővé.
De újrakeresték. Személyes találkozóra hívták. Azt nem hagyta válasz nélkül.
Indult, ment, s így a szálak egyszer csak összeértek.
A Tokió Shibuya negyedében megvalósult terv látványa mélyen elgondolkodtatta.
Érkeztekor még eleven volt csalódottsága, amit a pandémia bezártsága ígérte remény látványos szertefoszlása miatt érzett otthon. A reményét, amiben Európában annyi mindenkivel együtt hitt, hogy az élet valódi lényegét valamennyien értve folytatjuk majd az életet. De már látszott, hogy nem így lesz.
Ahogy szavaiból egyértelművé vált,Tokióba érve, az érintette meg talán a leginkább, ahogy a japánok a világon náluk a leghosszabbra nyúlt lockdown-ja után, rendet vittek a káoszba.
Ennek átlátása, az illendőség szerinti legrövidebb időre tervezett látogatása ellenére, még ott helyben elvezette őt élete egyik legszebb filmalkotásának ötletéhez.
Felkérőinek így művészfilmet ajánlott a dokumentum film helyett, az emlékeiben mély érzelmekkel őrzött Kōji Yakusho főszereplésével, aki forgatókönyv nélkül mondott azonnal igent felkérésére. Így a Perfect Days,Takuma Takasakival együttműködésben filmre írt történetébe ágyazott szerepét, az első pillanatoktól neki szánva tudta formálni, hogy az ő szemével láthassunk rá az életre, értelmére, megélhetőségére.
Csoda született. Mondhatom.
A kamera előtt és mögött zajló összjátékuk egyszerre kifinomult és erőteljes.
Érzékeny, életigenlő, értő, érző. Férfias és gyengéd. Éteri és emberi. A hétköznapiságában is magasztos, ahogy a WC-pucolással kenyeret kereső férfi, Hirayama léte elénk tárul.
Hogy melyik részlet, helyzet, mozzanat kinek mit jelent majd mikor a filmet nézi, azt nem tudom. Azt viszont igen, mennyit adott nekem az, ahogy a szavak hiányát, a fényt, a beszédet, a csendet, az árnyékot, a hajnalt, a döntést, a szemlélődést, az életigenlést, a zene történetmesélő hangjait felém küldték.
Nem volt és nem maradt kérdés.
Csak az öröm, ahogy az előttem pergő filmkockák sokaságán, az élet dicséretéhez szükséges, elkalandozott figyelmek gyengéd visszasegítését láttam.
Felemelő.
Mondhatom.
Majd meglátod, ha odaérsz.
