Túl kevesek vagyunk.
Mennyiszer halljuk ezt életünk folyamán, s mennyi mindennel kapcsolatban. Túl kevesek vagyunk? Sosem hittem. Pedig mennyire tanítják. S mi mindenre lesz magyarázat! Megállító kifogás. Alkalmatlanságot igazolva a lemondások özönéhez. Megállapításával nem kevesebbet, a sorsszerű elkerülhetetlenségét magyarázzuk. Szinte belénk ivódott.
Úgy tűnik, hiába ünnepeljük ujjongva az állítás határainak ritka áttörését, hiába vesszük képletesen vállunkra azok áttörőit, hamar visszaáll a rend, és továbbra sem hiszünk igazán a bennünk rejlő, bármire képessé tevő esélyben. Így aztán gyakran szárnyaszegetten irányt váltunk, mint akiknek visszavonulást fújtak, s csak ritkán kérdőjelezzük meg az elfogadtatott állítást, amit inkább le sem írok még egyszer.
Az ő történetének felidézése előtt végképp nem.
Mert annak tükrében aztán tényleg nem igaz.
Pont az ellenkezőjét tárta elénk, minden tettével azt példázta.
Az eredeti mondást erősítő, visszatartó ellenérvek lepattantak róla.
Csak golyókkal tudták megállítani őt.
Mert volt egyszer egy ember... Aki gondolkodott, döntött, elköteleződött, aztán másként cselekedett. Eltéríthetetlenül.
A tanultsággal elnyert, angol úriemberhez méltó ruházatát egy szép napon levetette, magát a nép egyszerű gyermekei közé helyezte, megkezdte hazájában a mesébe illő, de az igaznál is igazabb, vállalásokkal teli kisember-küzdelmét.
Mahatma – Nagy Lélek – Gandhi nem mindennapi előtörténettel indult.
Londoni egyetemi tanulmányai befejeztével, 1893-ban ügyvédként Dél-Afrikában vállalt jogtanácsosi munkát. Egy indiai cégnél. Odaérve hamar át kellett látnia, hogy származása miatt, diplomás emberként is pillanatok alatt a társadalom szélére sodródhat. Az ottani piramisszerűen kialakított népesség eloszlás, az ő helyét is keményen meghatározta. Egyenesen az alacsonyrendűségben. A fehérek uralkodó csoportjával a piramis csúcsán, a maguk alá rendelt mulattokkal, az azoknál kevésbé értékesnek vett, közel egymillió ott élő indiaival és a piramis alján, az akkor nagyjából huszonnyolc milliónyira becsült afrikaival. Húsz évnyi megpróbáltatás és kitartás után vitte győzelemre az indiai kisebbség jogaiért folytatott küzdelmét. Elérte, hogy törvény szentesítse polgárjogaikat, egyenlőségüket. Filozófiájának alapjait megteremtve, alkalmazva, annak érvényesítésében megedződve, negyvenhat évesen tért vissza Indiába. A világot megfordítani. Kisemberként, háromszázötven millió ember sorsát megváltoztatni. Pedig se istennek, se szentnek, de még többnek vagy tévedhetetlennek sem gondolta magát soha másoknál.
Erőszakmentes létet hirdetett, példázott, élt.
Tömegekkel megértetve ennek erejét, jelentőségét, lényegét. Jóval többet, mint csak az elvét: gyakorlásának jelentőségét. Az ugyanis tevőlegesség, aminek békés, erőszakmentes együtt nem működéssel gondolta megvalósítását. Mert képtelenségnek tartotta, hogy a brit birodalom százezer diplomáciai és katonai helytartója szabályaival, törvényeivel, megfélemlítéseivel háromszázötven millió embert a markában tarthat.
Egyszerű észjárás.
De győzedelmeskedett.
Mert a szelídség nem erőtlenség.
Az alázatosság nem beletörődés. Nem megadás.
Épp az ellenkezője.
Ráadásul egymásrautaltságunk igazságának feltárási esélye.
Ez a gondolat tanításainak egyike azokból, melyeket otthonában unokájával rendszeresen megosztott. Arun, India szívében egy pici településen, tizenkét éves korától élt egy darabig nagyszülei ashramában. Segaontban, amit aztán Gandhi később átkeresztelt. A Szolgálat faluja nevet adta neki. Így lett Sevagram.
Az alázatosság első leckéit ott kapta tőle unokája, amiket később tanult meg igazán.
Ahogy Arun meséli, furcsa módon nagyapja egyetlen élő rokonát sem kereste meg Richard Attenborough 1982-ben, amikor Gandhi életének filmrevitelén, annak előkészítésén dolgozott. Emiatt az unoka – akit Gandhi mindig egy következő békekövetként képzelt el – nagyon tartott attól, hogy nagyapja személyét nem sikerül majd valósághűen visszaadni. Amikor kiderült, hogy az indiai kormány huszonöt millió dollárral járult a film elkészítéséhez, egyenesen elborzadt. Csak arra tudott gondolni, mennyi szegénységet lehetne felszámolni ennyi pénzből. Felháborodott cikket írt a Times of India hasábjain, a pazarlást kritizálva. Aztán egy napon, meghívták egy elővetítésre. Az első pár perc után tudta, hogy Richard Attenborough Gandhi lelkületének minden rezzenését értve láttatja őt a filmvásznon. Újabb cikkben minden korábbi mondatát visszavonva, csodálattal magasztalta a rendezőt azért, hogy Gandhi tanításait, Ben Kingsley brilliáns közvetítésében, minden olyan emberhez eljuttatta, akik nagyapja tudását ilyen mélységben a film nélkül sosem ismerték volna meg. Öröme minden átélt aggodalmáért kárpótolta. Az alázatosság leckéjét pedig mint kiderült, ezen a helyzeten keresztül tanulta meg örökre. Ezt igazi ajándéknak tartotta. Meg azt a tíz legfontosabb tanítást is, melyeket ezzel a címmel könyvbe is rendezett nagyapja gondolataiból.
Gandhi fő tanítása a satjagraha volt.
A békés ellenállás.
Az elnyomás ellenében tanúsított erőszakmentes nem együttműködés.
Hetvennyolc évvel halála után minden szava időszerű és megértésért kiállt.
A társadalom hét bűnét 1925-ben, a munka nélküli gazdagság, az öntudat nélküli élvezet, az emberséget nélkülöző tudomány, az erkölcs nélküli kereskedelem, a jellem nélküli tudás, az áldozat nélküli imádat, az elvek nélküli politika problematikájában határozta meg.
Mióta gyűjtik áldozataikat egyenként és összességükben a felsoroltak?
Elég a nemrég átélt világjárványra, benne a tudomány kétes szerepére gondolni. Hétszáznyolcvan millió fertőzöttet jegyeztek fel. Többen szenvedték el betegen és egészségesen is hatását, mint az a háromszázötven millió felkarolt indiai, akik sorsának megfordításába Gandhi egyedül kezdett, az angol uralom idején.
Maga helyett a hatalom százezer őrzőjét tartva kevésnek.
Mi vajon az arány a világ lakossága és jelen életünket uralók között?
Ezt tudható legalább? Vagy ehhez is túl kevesek vagyunk?
Hová lett belőlünk a gandhiság?
Utóirat:
Sadhguru az idén így emlékeztette a világot Gandhira:
„Elképesztő dolgokat visznek végbe világszerte elkötelezettségből, aminek Mahatma Gandhi máig a legnagyobb példája. Ha megnézed ezt az embert, azt mondhatod nem volt különlegesebben tehetséges, vagy valamitől kivételesnek mondható. Nem volt kiugróan intelligens, nem volt művész, tudós, de különösebben jó ügyvéd sem. Nem lett kiemelkedő peres ügyvéd Indiában, ezért költözött jobb karrier kilátások miatt Dél-Afrikába. De ott sem mutatta az érvényesülés magas fokát. S egyszercsak elköteleződött egy ügyért. Olyannyira elkötelezetté lett, hogy óriássá vált.”
Mohandas Karamchand Gandhi, 1869. október 2. - 1948. január 30.
